A tanítás nemcsak a tantervről, a jegyekről és a szabályokról szól, hanem olyan pillanatokról is, melyek a kicsengetés után is megmaradnak. Lehetnek viccesek, megrendítőek vagy akár teljesen felforgathatják mindazt, amit a tanárok addig a világról gondoltak.
A következő történetekben tanárok osztanak meg olyan váratlan mondatokat vagy tetteket, melyeket diákjaiktól kaptak, és melyek megváltoztatták, amit addig a munkájukról vagy magukról gondoltak. Ezek a történetek emlékeztetnek arra, hogy a diák-tanár viszonyban mindkét fél tanulhat a másiktól.
- Néhány 5. osztályos diákom a folyosón kosárlabdázott. Mondtam nekik, hogy fejezzék be. Abbahagyták pár percre, majd tovább folytatták. Azt mondtam: “Srácok, miért a folyosón pattogtatjátok azt a labdát?” Az egyikük rám nézett, és azt mondta: “Ha 10 éves lenne, a tanár úr is ezt csinálná!” Igen, azt hiszem, tényleg ezt csinálnám… © Kighla / Reddit
- Sok évvel ezelőtt az egyik végzős diákom megtudta, hogy hirtelen elvesztettem édesanyámat. Nekem adta a két kedvenc CD-jét, és azt mondta, mikor ő nehéz időszakon ment keresztül, ezek segítettek neki feldolgozni a történteket. Néha még most is meghallgatom őket, és erre a kedves gesztusra gondolok. © JamesMosesAngleton / Reddit
- 10 éven át tanítottam. Testnevelő tanár voltam egy kis magániskolában. 5. osztályosoknak tartottam órát, fogócskát játszottunk. Az egyik diáknak olyan súlyos betegsége volt, ami miatt nem tudott normálisan futni, és járni is csak nehezen. Megkérdeztem a gyerekeket, ki szeretne a fogó lenni. A fiú izgatottan felemelte a kezét. Mondtam, hogy lehet ő, de igazából szkeptikus voltam, aggódtam, hogy a többi gyerek csak szaladgál majd körülötte és végül csalódott lesz.
A fiú egyik barátja elképesztő színészi alakítást vitt véghez. Mindent megtett, hogy tényleg úgy tűnjön, megpróbál menekülni, majd hagyta, hogy a fiú elkapja. Még soha nem láttam őt ennyire boldognak. Majdnem sírva fakadtam. 10 év után is el tud ámulni az ember azon, hogy a gyerekek mikre képesek. © Maavrick / Reddit
- Tanítás után odajött hozzám egy 16 éves fiú. Évet ismételt, de ezt nem sokan tudták róla, mert csak nemrég érkezett az iskolába. Megvárta, amíg mindenki elmegy, így nyilvánvaló volt, hogy mondani vagy kérdezni akar valamit.
Valamilyen tanulással kapcsolatos, egyszerű kérdésre számítottam. De azt mondta: “Köszönöm, hogy ön a tanárom.” Viccesen azt feleltem: “Nem gond, hiszen fizetést kapok érte.” Ő mosolyogva így válaszolt: “De nem eleget. Már 4 éve küszködöm ezzel a nyelvtani szabállyal, és most végre megértettem. Ön az első, aki el tudta magyarázni. A többiek mind feladták.” Ez volt a legszebb bók, amit tanárként kaptam. Mikor azt a nyelvtani szabályt tanítom, mindig eszembe jut ez a fiú. Átment a vizsgán és elvégezte az iskolát. © Ismeretlen szerző / Reddit - Megható leveleket és lapokat kaptam a diákoktól, melyekben leírták, hogy mennyit tettem értük az iskolában. Még mindig őrzöm ezeket. Az egyik legmeghatóbb az volt, mikor egy egykori diákom leírta, hogy nekem köszönheti, hogy sikerült túlélnie az itt töltött éveket.
Ha ki akarod fejezni a háládat, tedd meg! Mondd el nekik, mit szeretsz bennük: nem csak azt, hogy jó tanárok, részletezd is. Mondd el nekik, mennyit tettek érted. Minden más (a virág, a csoki) csak járulékos dolog. A legfontosabb, hogy mit írsz a kártyára. © Tolerable-DM / Reddit - Matekot tanítottam, kétlépéses egyenleteket. Megkérdeztem, van-e valakinek kérdése. Az egyik diák felemelte a kezét: “Ennek mikor fogjuk hasznát venni az életben?” Imádom ezt a kérdést, már profi módon tudok rá válaszolni, mert 10 éve folyamatosan hallom. A diák azzal folytatta: “Anya azt mondta, nem kell matekot tanulnom, mert sosem fogom használni.” Megkérdeztem, mi az anyukájának a foglalkozása. Erre azt felelte: “Anya bankár.” © DownRodeo404 / Reddit
- Azt magyaráztam, hogy a fekete lyukak elképesztő mennyiségű anyagból állnak, melyek egy apró helyen sűrűsödnek össze.
– Tehát, ha sok macskát teszek a szekrénybe, akkor tudok fekete lyukat csinálni?
– Nem hinném, hogy megértetted a lényeget.
– Úgy értem, elegendő macskát.
– Nos, talán… © Ismeretlen szerző / Reddit - “Nem értem, mi történik az órán, mert úgy magyaráz, hogy csak az okos gyerekek értik meg.”
És teljesen igaza volt. Nem a saját szintjükön tanítottam a diákjaimat, hogy onnan építsem fel a tudásukat. Azt akartam, hogy rögtön az én szintemre kerüljenek, és ez nem volt életszerű elvárás.
5 évvel ezelőtt, kezdő tanárként ezt nagyon fontos volt hallanom. Teljesen megváltoztattam a tanítási módszereimet, és jobb tanár vagyok amiatt, amit ez a diák mondott nekem. Még mindig sokszor gondolok vissza erre. Néha a diákok éppen olyan nagy hatással vannak az életünkre, mint mi az övékére, és fontos dolgokat tanítanak nekünk. © Ismeretlen szerző / Reddit - 14 éven át tanítottam, azt gondoltam, onnan megyek nyugdíjba. Imádtam a munkámat. Tavaly ősszel megbuktattam Marcust, egy 8. osztályos diákot, mert megérdemelte. Nem csinálta meg a házikat, egyeseket kapott a tesztekre, szinte alig vett részt az órákon. Ott maradtam vele órák után, e-maileket írtam a szüleinek, és segítséget ajánlottam neki, amivel sosem élt. Ez egy menő, drága iskola volt, ahol gyakran azért engedték át a gyerekeket, hogy a szülők elégedettek legyenek. De én nem csináltam ezt. Valós osztályzatokat adtam. Ebből lett gondom. Folyamatosan jöttek a panaszok, kommentek a közösségi oldalakon és igazgatói értekezletek. Áprilisban lejárt a szerződésem. Így lett vége 14 évnek. Senki sem kelt a védelmemre. Az utolsó napomon Marcus ott várt az autómnál. Idegesnek tűnt. Átadott egy összehajtott papírt, majd elszaladt. Az autóban ülve olvastam el: “Tudom, hogy ez az én hibám. Tudom, hogy a szüleim rúgatták ki, pedig mondtam nekik, hogy ne tegyék. Ön volt az egyetlen tanár, aki nem engedett csak úgy átmenni. Megpróbált igazából segíteni nekem, csak túlzottan szégyelltem magam ahhoz, hogy elismerjem, mit nem értek. Sajnálom, hogy miattam elvesztette az állását. Ön volt a kedvenc tanárom.”
Még mindig őrzöm ezt a papírt. Most egy könyvesboltban dolgozom. Csendes hely, és a fizetésből ki tudom fizetni a számláimat. De a tanítás mindennap hiányzik. Néha azon gondolkodom, milyen könnyű lett volna tovább csinálni. Aztán újra elolvasom a levelet, és tudom, hogy jól csináltam.
- Az osztályomban az egyik fiú mindennap egy órával korábban érkezett meg. Azt hittem, az anyukája korán indul dolgozni. Egyik reggel megkérdeztem, miért nem otthon vár reggelente. Lehajtotta a fejét, és azt mondta: “Az éjjeli menedékhelyet reggel 6-kor el kell hagynunk. Nem tudok máshova menni.”
Ő és az anyukája már hónapok óta ott éltek. Az anya két munkahelyen dolgozott, de így sem tudott összegyűjteni egy albérletre valót. Aznap éjjel nem tudtam elaludni, írtam egy posztot a csoportba. Nem tettem fel képet, nem írtam nevet. Csak megkérdeztem, valaki tudna-e lakhatásban segíteni.
Pár héttel később az igazgató azt mondta: “Jöjjön ki. Most.” A parkoló tele volt autókkal és idegenekkel, akik bútorokat és élelmiszereket pakoltak.
Valaki megosztotta a posztomat, és elterjedt a híre a közösségben. Elgé pénz gyűlt össze az albérletre, a foglalóra, az alapvető holmikra. Egy lakástulajdonos is segített. A fiú odaszaladt hozzám, és azt mondta: “A tanár úr egyszer kért segítséget, és ez a sok ember mind eljött. Anya sosem kért segítséget.” Átöleltem, az anyukája ott sírt a közelben. Ez a 9 éves fiú megtanított nekem valami olyasmit, amit egész életemben rosszul tudtam.