A modern tudomány fejlődésének hála ma már jól ismerjük bizonyos higiéniai szokások előnyeit és hátrányait. Az elmúlt évszázadokban élő nők is szerettek volna egészségesek és szépek lenni, ám ahhoz, hogy ezt elérjék, néha elképesztő dolgokat műveltek.
1. A középkorban a WC ellenségeskedést válthatott ki a szomszédok között.
Úgy tartják, a középkorban az utcák iszonyúan szennyezettek voltak, és az emberek ott végezték a dolgukat, ahol éppen akarták. Valójában törvény kötelezte az embereket a nyilvános vagy saját WC-jük használatára. Akik ennek nem tettek eleget, szigorú megrovásban részesültek. A WC helyiséget gyakran a második vagy harmadik emeleten alakították ki, és csővel kötötték össze az emésztőgödörrel.
Ám voltak, akik spórolni akartak a dolgon, és nem fektettek le csöveket, így a szennyvizük közvetlenül az udvarra ömlött és felhalmozódott a szomszéd falánál. Mások pedig túl ritkán tisztították az emésztőgödröt, így az folyton kiömlött. Ez komoly konfliktusokat okozott a háztulajdonosok között, ezért a 13. századi Londonban törvényben szabályozták a WC-k és az emésztőgödrök helyét.
A szegények lakta környékeken sok olyan lakás volt, melyben nem volt WC. De ez nem jelentette azt, hogy nem volt hol elvégezni a dolgukat. A nagyvárosokban sok nyilvános WC volt. Ezeket általában folyópartra vagy hidakra építették, így egyből meg volt oldva az öblítés. Sok ilyen létesítmény adakozásból épült, a használatuk pedig ingyenes volt.
Voltak olyan nyilvános WC-k is, melyeket vállalkozók vettek bérbe. Nekik tisztán és rendben kellett tartaniuk ezeket a WC-ket, emiatt pénzt kértek a használatukért. A legnagyobb nyilvános mellékhelyiség Londonban az 1420-as években épült. Az épületnek két része volt: egyiket a nők, másikat a férfiak használhatták. Mindegyik részben 64 WC volt kialakítva, azaz összesen egyszerre 128 ember megkönnyebbülését tudta biztosítani.
2. A nők többféle trükkel próbálták csökkenteni a mellméretüket.
A középkorban a nagy mellek nem voltak divatban. A nemesi származású asszonyok szoptatós dajkákat fogadtak fel az újszülött gyermekük mellé, így a nagy mellek vulgárisnak számítottak. Egy vastag törölközővel csavarták körbe a mellüket, hogy ne tűnjenek közembereknek, de voltak, akik a mai melltartókhoz hasonló alkalmatosságot viseltek.
A kombinéjukba két zsebet varrtak, amit pántokkal rögzítettek. Reggelente felvették a kombinét, a mellüket a két zsebbe helyezték, és megfeszítették a pántokat. Voltak, akik meg is emelték a mellüket, hogy magukra vonják a férfiak figyelmét, de ez extrém obszcenitásnak számított. Akiknek nagy mellük volt, nagyon szoros zsebeket használtak, hogy csökkentsék a melleik méretét.
Az igazi reneszánsz szépséget a kicsi, tökéletesen kerek, alma formájú mellekkel rendelkező nők testesítették meg. Ha valaki nem illett bele ebbe a kategóriába, azt javasolták neki, hogy ecetbe mártott ruhával kösse át őket, és viselje 3 napig. Kicsivel később divatba jöttek a fűzők, amik sok problémától kímélték meg a nőket.
3. A fogakat fémből készült reszelővel kezelték.
A 16. század végén a cukor egyre olcsóbb lett, így még a középosztály is megengedhette magának, hogy megvásárolja. Ezt követően egyre több európai küzdött különböző fogproblémákkal. Akkoriban a fogorvosok még nem találtak összefüggést a cukorfogyasztás és a fogak romlása között, sőt, egyenesen azt javasolták, hogy a fogászati betegségek kezelésére alkalmazzák a cukrot.
Az egyik legnépszerűbb szájöblítő apróra őrölt kövekből, gyantából, porcukorból és rózsavízből készült. Úgy tartották, ez a keverék frissíti a leheletet, ám rendszeres használata csak tönkretette a fogakat. A fehérebb fogak eléréséhez porrá őrölt timsókövet vagy őrölt gyöngyöket használtak. Ez segített megszabadulni a lerakódásoktól, de közben tönkretette a fogzománcot.
A 17. században a borbélyok fémből készült reszelők segítségével igyekeztek visszaállítani a fogak fehérségét. Sajnos, ez az eszköz pont ugyanolyan kárt okozott, mint a gyöngypor. A végeredmény az lett, hogy a páciens elvesztette a fogait.
4. A 19. században a nők haja igazi kincsnek számított.
A 19. században elképesztő mennyiségű hajra volt szükség a pótlások és parókák elkészítéséhez. A kereskedők végigjárták a falvakat, és olyan lányokat kerestek, akiknek hosszú fonataik voltak. A lányok nagy eséllyel hajlandóak voltak megválni a hajuktól, hiszen jó pénzt kaptak érte. Egyes városokban külön műsorszámként mutatták be ezt az eseményt.
A hosszúhajú lányokat a színpadra szólították, majd elindították az árverést azok részvételével, akik hajat akartak venni. Voltak városok, ahol a hatóságok betiltották az effajta nyilvános hajvágásokat, és csak azt engedélyezték a kereskedők számára, hogy piacokon, speciális standokon árulhassanak hajat. 3-4 évbe telt, mire a haj visszanőtt, ezért a szemfüles kereskedők sokszor előleget adtak a lányoknak a hajvágás után, hogy lefoglalják a hajukat évekkel előre.
A helyzet akkor változott meg, mikor a lányok elkezdtek vidékről a városokba költözni. Csinos kalapokat akartak hordani, ahhoz pedig kellett a hosszú haj. Emiatt csak néhány tincset engedtek levágni a tarkójukról, aminek a hiányát aztán megfelelően készített frizurával takarták el.
Mikor a 19. században divatba jöttek a hatalmas kalapok, a haj iránti igény még inkább megnövekedett. Ezeket a kalapokat ugyanis maga a haj tartotta. A kereskedők új források után voltak kénytelenek nézni, így találták meg a kolostorokat. Az egyik ilyen intézmény állítólag az 1890-es években 657.000 font értékben értékesített hajat.
5. WC-papír helyett kötelet és kukoricatorzsát használtak.
Egészen a 19. század második feléig sok országban nem volt elterjedt a WC-papír, bár a gyártók mindent elkövettek, hogy rábírják az embereket ennek a higiéniai terméknek a megvásárlásra. Sokak azonban ezt pazarlásnak tartották, és helyette egy ingyenes módszert alkalmaztak.
Kukoricatorzsával jártak a WC-re. Ennek a felülete viszonylag puha volt, a formája pedig ideális erre a célra.
A hajókon a tengerészek vontatókötelet használtak WC-papír gyanánt. Egy foszladozó, puha kötelet kötöttek a hajónak azon részére, ahova a tengerészek jártak könnyíteni magukon. Használat után a kötelet visszadobták a tengerbe, hogy a hullámok megtisztítsák. A WC-t leggyakrabban a hajó orrának, az árboc aljának a közelében helyezték el, így a csapdosó hullámok mindent eltakarítottak a fedélzetről.
Általában volt 1-2 fából készült ülés, amit fémből készült csöveken keresztül lehetett leöblíteni. Ezt a WC-t használni azonban nem volt veszélytelen, hiszen a nagy hullámok könnyedén lemoshatták az embereket a fedélzetről. Akik nem voltak ilyen bátrak, azok többnyire a raktérbe jártak elvégezni a dolgukat. Hogy megelőzzék a hajókon a fertőzések kirobbanását, külön embert alkalmaztak ezeknek a renitenseknek az elfogására.
6. Saját készítésű tamponok már a 18. században is léteztek.
A modern orvostudomány kialakulása előtt a kutatók még nem voltak pontosan tisztában a menstruáció működésével. Sok tudós úgy tartotta, hogy minden elfogyasztott táplálék négyféle folyadékra bomlik le a testben. A férfiak fizikai sajátosságaik miatt képesek feldolgozni ezeket a folyadékokat, míg a nőknek meg kell szabadulniuk a feleslegtől, ez okozza a menstruációt.
Úgy vélték, ebben az időszakban a nőknek nem szabad tükörbe nézniük, különben a tükör eltörik. De fűre sem szabadott lépniük, nehogy az összes növény elszáradjon.
Így vagy úgy, de a nőknek menstruáció alatt el kellett hagyniuk a házat. Hogy elkerüljék a szégyent, a 18. században elkezdtek tamponokat készíteni maguknak. Egy faragott, nagyjából kisujj méretű botot vászonba csavartak, amit gondosan összevarrtak. Egy hosszú cérnát csatlakoztattak a bothoz, amit a lábukhoz kötöttek. Ezek egyszer használatos kellékek voltak.
A tampon korabeli változatának volt egy másik verziója is, egy kis tasak, amibe vattát vagy szivacsot helyeztek. Ezeket a tamponokat többször is lehetett használni, miután kifőzték és kicserélték benne a töltetet.
7. Az orvosok szakállnövesztést javasoltak a férfiaknak.
A 19. század második felében a nagyvárosokban sokan szenvedtek a légszennyezéstől, mert a legtöbb házban szenes kályhát használtak. Pácienseik egészségéért aggódva az orvosok azt tanácsolták a férfiaknak, hogy növesszenek sűrű szakállt. Úgy gondolták, ezzel megelőzhető, hogy a füst és a baktériumok bejussanak a szervezetbe.
Mások úgy vélték, a szakáll segíti a torok ellazulását, így nyilvános beszédek után kevésbé fog fájni. A modern orvostudomány azonban mindkét vélekedést megcáfolta.
A viktoriánus korszakban sok érdekes találmány született a nők és férfiak egészségének megóvása érdekében. Ezek közül azonban egyik sem maradt sokáig használatban különböző okok miatt.
A 19. században az egyik leggyakoribb és legveszélyesebb betegség a kolera volt. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele, de úgy gondolták, a hipotermia összefüggésben áll a betegséggel. Speciális “kolera övet” készítettek, amivel a hasat tartották melegen.
8. A nők bővíthető mellrésszel ellátott fűzőt viseltek.
Az 1870-es években a karcsú derék és a dús keblek jöttek divatba. Hogy ezt a hatást elérjék, a nőknek kíméletlenül bele kellett préselniük magukat a fűzőkbe. Ez rengeteg kényelmetlenséggel járt, főleg azt figyelembe véve, hogy a nők el sem hagyhatták a házat fűző nélkül, különben igénytelennek bélyegezték őket.
Hogy a kényelmetlenségen valamelyest enyhítsenek, feltalálták az olyan fűzőt, melynek a mellrésze bővíthető. Két gumi tasakot varrtak a fűzőbe, melyekhez egy csövet csatlakoztattak. A fűző viselésekor a nő szükség esetén növelhette a mellrész méretét a tasakok felfújásával.
9. A sampon szó eredetileg egészen mást jelentett.
A 18. század előtt a hajápolás nagyrészt a fésülködésből, a hajegyenesítésből és a kopasz foltok eltakarásából állt. A fésűt nem csak azért használták, hogy megszabaduljanak a gubancoktól. Ennek segítségével szabadultak meg a parazitáktól és a piszoktól is. Az ábécé egyik legelső feliratát egy fésűn találták. I.e. 1700-1550. között készíthették, a készítője pedig egy jókívánságot vésett a fésűre: “Szedje ki a tetveket a hajadból és a szakálladból”.
A középkorban ugyanezeket az eszközöket használták. Az emberek illatos porokat szórtak a fejükre a hajuk illatosításához. A nők fejfedőt és főkötőt viseltek, ezek pedig nem csupán esztétikai célokat szolgáltak. A szövet magába szívta a hajról és a fejbőrről a felesleges zsírt, megvédte a hajat a piszoktól, és megakadályozta, hogy a haj hozzáérjen az izzadt archoz és nyakhoz, azaz kevésbé lett piszkos.
Hogy a hajukat vastagabbá tegyék, a nők égett árpakenyér, só és medvezsír keverékét kenték a hajukra. Reszelt káposztát kevertek össze puszpáng vagy elefántcsont porral, ha azt akarták, hogy fürtjeik arany árnyalatot kapjanak.
A sampon csak a 18. században terjedt el, és Ázsiából érkezett Európába. A szó eredetileg nem a kozmetikai terméket jelölte, hanem egy masszázst. Az egyik utazó elhatározta, hogy maga is kipróbálja ezt az eljárást, melynek során átmasszírozták a testét, a fejét, és megtisztították a füleit. A “samponozás” igazi tortúrának tűnt a szerencsétlen vándornak.
10. Sok furcsa összetevőt használtak a házilag készült kozmetikumokhoz.
A 12. századtól vált nagyon népszerűvé a nők körében a Trotula című könyv, ami kozmetikai és orvosi recepteket tartalmazott minden alkalomra. Bőven akadt köztük olyan, amire ma felhúznánk a szemöldökünket. Mivel a középkorban a vastag, sötét szőrzetet a test egyensúlyi működésének felborulásával azonosították, sok nő próbált tőle megszabadulni.
A égetett mész és arzén oldatát tartották erre a célra az egyik leghatásosabb szernek. A legnehezebb feladat az oldat időben történő lemosása volt, különben a nőnek komoly problémával kellett szembenéznie. Egy későbbi időkből származó recept disznózsírból, mustárból és borókabogyóból készült keveréket javasolt erre a célra.
A 18. században előszeretettel készítették el saját kezűleg a kozmetikumaikat. Ráncok ellen például speciális kenőcsöt állítottak össze fehér liliom gyökerének levéből, mézből és viaszból, amit az arcra kentek és egész éjszakára fent hagytak. Pattanások ellen főtt vaddisznó pofát, almát és borjúhúst használtak.
11. A piócák olyan népszerűek lettek, hogy majdnem ki is haltak.
Az orvosi piócákat kezelésekhez már az ókori Egyiptomban, Görögországban és Rómába is használták, de a 19. században olyan igény mutatkozott rájuk, ami példátlan méreteket öltött. Egy francia orvos terjesztette el a kortársai között, hogy piócákkal bármilyen betegség gyógyítható. Ennek eredményeként 1830-1836 között egy kórházban több mint 2 millió piócát használtak fel.
Különleges tárolókat találtak fel a piócák óceánon át történő szállításához, a gyógyszertárakba pióca díszítéssel ellátott tégelyek kerültek, a nők pedig még az estélyi ruháikra és ráhímeztették őket. Az őket övező őrület miatt Európa egyes részeiről szinte teljesen eltűntek a piócák a 19. század végére. Sok kormány korlátozásokat volt kénytelen bevezetni a kifogásukkal kapcsolatban, hogy megóvják őket.