12 megható történet, ami megmutatja, milyen nehéz dolguk van a mozaikcsaládoknak

A mozaikcsaládok is a szeretetre épülnek, de jóval több kihívást tartogatnak. A következő történetek bepillantást engednek abba, milyen nehézségekkel, áldozatokkal és apró győzelmekkel jár nevelőszülőnek, mostohagyereknek és mostohatestvérnek lenni, miközben osztoznak az otthonon és a szereteten. A család nem mindig magától születik, sokszor meg kell harcolni érte.

• A leendő mostohalányom, Kate sosem kedvelt igazán. A vicceimen csak forgatta a szemét, és nem akart együtt lenni velem. Az esküvő előtt azt mondta, van egy meglepetése. A szívem megállt, mikor előhozta a vér szerinti apját. Azt hittem, szabotálni akar. Tényleg ennyire megaláz közvetlenül azelőtt, hogy feleségül veszem az anyját? Aztán mindenki előtt azt mondta: “Azt akartam, hogy ma mindkét apám itt legyen. Egyikük nélkül sem lennék az, aki vagyok ma.” Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Még táncoltunk is Kate-tel. Esküszöm, sosem láttam ennyire mosolyogni. © Anthony W.

• A férjem özvegy volt, mikor megismerkedtünk. A lánya majdnem 6 éves volt akkor. Most 14, és több ideje vagyok az életében, mint amennyit a vér szerinti anyjával töltött.
  Mivel nincs vér szerinti anyja, én vagyok a második szülője. Fegyelmezem, dicsérem, szülői értekezletekre járok, orvoshoz viszem stb. A dolgok egy ideig nehezen mentek, mert a férjemmel nagyon más az elképzelésünk a gyereknevelésről, de az elmúlt 5 évben, mióta házasok vagyunk, megtaláltuk az egyensúlyt.
  Tegnap este a mostohalányommal tévéztünk, és egy olyan gyógyszert reklámoztak, amit én is szedek. Valamiért ezt megemlítettem, erre megkérdezte, valamilyen betegségre szedem-e. Mondtam, hogy igen.
  Aztán megkérdezte, neki is lehet-e ilyen betegsége. Mondtam neki, hogy lehet genetikus, de neki ugye nem kell emiatt aggódnia. Zavartan azt mondtam: “Mivel nem én szültelek, nem kaphatod el tőlem.” Erre azt mondta: “Ja tényleg, elfelejtettem.”
  Hihetetlen volt, mert sosem akartam az anyja helyére lépni. © PurplePenguinCat / Reddit
• Alex apám második feleségének a fia volt, aki a nőnek az előző házasságából született. 5 éves korunkban ismerkedtünk meg, és apám házában lakott a következő 10 évben. Mindig ott volt, mikor elmentem hozzájuk. Bújócskáztunk, fogócskáztunk, és apám egyformán leszidott mindkettőnket, ha rossz jegyet vittünk haza.
  Apámnak és Alex anyjának még két gyerekük született. Egyik nap megkérdeztem apámat, hogy akkor ők most az én féltestvéreim-e. Azt felelte: “Nekem nincsenek félgyerekeim. Tehát, neked sincsenek féltestvéreid.”
  A későbbiekben ez lett a minta az életemben. Apám harmadik feleségének volt 2 lánya az előző házasságából. Ők is egy évtizeden át laktak apám házában, és mindig ott voltak, mikor meglátogattam őt. Sosem kapcsoltam össze a családot a vérrel.
  A család az, amit te annak tekintesz, akit te beengedsz, akiket szeretsz a maguk néha irritáló, néha lenyűgöző teljességükben. A család bővíthető, ahogy a szeretetre való képesség is. © Dushka Zapata / Quora

• Mikor a feleségemmel, Annával összeházasodtunk, a lánya, Shiloh 9 éves volt. Az első naptól fogva utált engem. Mindegy, hogy mit tettem, elutasított, valószínűleg engem hibáztatott a szülei válásáért, pedig az apja már évekkel a megismerkedésünk előtt lelépett. Tavaly Anna meghalt rákban. Shiloh-val utána is egy fedél alatt éltünk, de külön gyászoltunk, alig szóltunk egymáshoz.
  Nemrég, mikor hazaértem, Shiloh nem volt ott. Bementem a szobájába, hogy megkeressem a barátai elérhetőségét. Ekkor láttam, hogy a falon egy hatalmas portré volt rólam, amit ő festett. Tehetséges, de ami igazán megérintett, hogy a sarokba ceruzával azt írta: “Apa”. Jobban sírtam, mint a feleségem temetésén. Mikor Shiloh hazajött, megölelt. Szavak nélkül. Azóta a dolgok teljesen megváltoztak. Már nemcsak két ember vagyunk, akik együtt laknak, hanem családdá váltunk. © Rob A.
• Középiskolás voltam, mikor a szüleim elváltak. Mikor főiskolán végzős voltam, apa elvett egy nőt, aki néhány hónappal volt fiatalabb nálam. Apámmal a kapcsolatom nem változott, ahogyan a testvéremé sem.
  Anya dühös és keserű volt apám házasságának első két évében, de végül túltette magát rajta, miután látta, hogy a nővéremmel mi elfogadjuk az új feleséget. Továbblépett és ő is randizni kezdett. Apával még mindig rosszban vannak, ahogyan a legtöbb elvált szülő.
  A mostohaanyánkkal kapcsolatban az az érdekes, hogy tulajdonképpen egy korosztályba tartozunk, de amint ezt megszoktuk, azóta jól kijövünk egymással. A fontos az, hogy tudjuk, hogy törődik apánkkal és boldoggá teszi. A keresztnevén szólítjuk és nem parancsolgat nekünk, így nem szülőnek, inkább unokatestvérnek tekintjük. © Null-Tom / Reddit

• 55 éves férfi vagyok. Több mint 20 éve vagyok nevelőapja a most 26 éves mostohalányomnak. Az anyja 20 éves volt, mikor megszülte, mikor megismerkedtünk, 5 éves volt. 9 éves korában házasodtunk össze, és azóta a saját gyerekemként nevelem.
  Még nagyon kicsi volt, mikor a vér szerinti apja egy másik államba költözött a munkája miatt. Újranősült és született három gyereke. Gyerekkorában pár hetente egyszer bejelentkezett, és az elmúlt 10 évben csak kétszer repült ide meglátogatni a lányát. Évekig gyerektartást sem fizetett.
  Én viszont igyekeztem stabilan jelen lenni a mostohalányom életében. Mindig is úgy törődtem vele, mint a két vér szerinti gyerekemmel (akik most 17 és 19 évesek). Ez nem is volt nehéz, míg el nem érte a tizenéves kort. A kamaszkora nagyon kemény volt. Olyan mélyen küzdött az elhagyás problémájával, hogy éveken át jártunk családterápiára. Neheztelt a testvéreire, mert úgy érezte, az ő gyerekkoruk könnyebb volt.
  A terapeuta egyszer elmagyarázta, hogy azért taszítja el magától a felnőtteket, mert úgy érzi, úgyis el fogják őt hagyni valamikor. Mindent megtettem, hogy türelmes, empatikus és támogató legyek. Mikor elment egyetemre, szinte kivirágzott. A kapcsolatunk sokat javult, újból közel éreztem magamhoz.
  Tavaly hozzáment egy nagyon jó emberhez. Az esküvő szervezése közben azt mondta, szeretné, ha a vér szerinti apja kísérné az oltárhoz. A feleségem megpróbált vele beszélni erről, de azt mondta, ez az ő döntése, és mindenképp szeretné valahogy belevonni az esküvőbe. A feleségem dühös lett, és bocsánatot kért tőlem a lánya nevében.
  De eldöntöttük, hogy ebből nem csinálunk nagy ügyet. Mi megtettük, ami a mi dolgunk volt, fizettük az esküvő felét és semmibe nem szóltunk bele. 6 hónap telt el az esküvő óta, de őszintén megmondva, még mindig szenvedek. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mennyire megbántott és félretolt.
  Tudom, hogy nem akart megbántani, tudom, hogy csak megerősítést várt az apjától, aki az egész életében nem volt jelen, de mégis jobban fáj, mint hittem volna. Olyan, mintha ő rögtön a célvonalból indult volna, és úgy aratott volna győzelmet, miközben a maratont én futottam le.
  Nem hoztam ezt szóba neki, nem akarok benne bűntudatot kelteni. De ez valamit megváltoztatott bennem, és nem tudom, hogyan tovább. Észrevettem magamon, hogy érzelmileg eltávolodtam tőle, és nem azért, hogy ezzel büntessem, hanem mert üresnek érzem magam. Mintha az én szerepem az életében nem az lett volna, amit mindvégig hittem. © Eastern_Box_3943 / Reddit
• Az előző munkahelyemen volt egy kolléganőm, aki a mostohabátyjához ment feleségül. A szüleik (a lány apja és a fiú anyja) akkor házasodtak össze, mikor ő 14, a mostohabátyja pedig 16 évesek voltak. Az első évben semmi nem történt, de el lehet képzelni a repkedő szikrákat két kamasz között, akik egy fedél alatt laknak. Lassan aztán egymásba szerettek. Először bujkáltak a szüleik elől, de nem tudták sokáig titokban tartani a dolgot. A szülők kérdőre vonták őket, ők pedig beismerték a kapcsolatukat. Némi hezitálás után végül elfogadták őket. Végülis, ha a saját mostohagyerekeik nem elég jók ahhoz, hogy randizzanak a vér szerinti gyerekükkel, akkor mégis kicsoda lenne elég jó, Onnantól kezdve két párként éltek egy fedél alatt. Azóta is boldogan élnek. 15 éve házasok, 22 éve vannak együtt, és van egy imádni való lányuk. © Ariel King / Quora

• Anyám hozzáment egy nálam pár évvel idősebb fickóhoz. Elég érdekes, hogy szinte egykorúak vagyunk. Nagyon sok mindenről tudunk beszélgetni, amikor újítottam fel a házamat, átjött segíteni és ott is aludt, mintha csak egy haverom lenne. Mindketten imádjuk az autókat, ez is közös bennünk.
  Nagyon jól kijövünk egymással, egyáltalán nem viselkedik úgy, mintha az apám akarna lenni. Inkább kaptam egy legjobb barátot, aki mintha a nővéremmel randizna, nem pedig egy unalmas, öreg fickót, aki elvette az anyámat. © thekungfupanda / Reddit
• 9 éves voltam, mikor anya meghalt. Apa 4 évvel a megismerkedésük után elvette a mostohaanyámat. A megismerkedésükben nagy szerepem volt. Ő ápolónő volt abban a kórházban, ahol engem 12 éves koromban műtöttek. Nagyon örültem, hogy apa randizni kezdett valakivel, de annak kevésbé, mikor eljegyezték egymást. Nagyon megrázott anya elvesztése, nem voltam lelkileg jó állapotban, mikor Angela belépett az életünkbe. Nehezteltem rá, úgy éreztem, beavatkozik az életünkbe. Azóta viszont rájöttem, hogy pontosan ez volt az, amire apámnak és nekem is szükségünk volt. Az ő iránymutatása és “szigorú szeretete” nélkül ma nem az lennék, aki vagyok, sőt az sem biztos, hogy itt lennék egyáltalán. Egyetlen épeszű ember sem hozta volna magát olyan helyzetbe, hogy más gyerekének a problémáival küzdjön, akinek ráadásul gerincsérülése is volt. De ő megtette. A kapcsolatunk nehezen indult, de ott volt mellettem a legnehezebb helyzetekben és a legjobbakban is.
  Anya minden egyes nap hiányzik, de a mostohaanyám is ugyanígy hiányozna. Mindketten különleges helyet foglalnak el a szívemben, és mindkettejüket nagyon szeretem. © Sarah Breyer / Quora
• A mostohafiam 11 éves és sok családi problémán ment már keresztül. Az anyja az első nevelőapjával élt házasságban életének első 8 évében. Bár már külön vannak, még mindig aktív szereplője az életének, néha elviszi hétvégenként.
  Az apja engem vett feleségül, én lettem a mostohaanyja. Az anyja most jegyben jár a második mostohaapával, miközben az első mostohaapja megnősült, így a mostohafiam az ő feleségét is mostohaanyjának tekinti.
  Nemrég új tanárt kapott az iskolában, aki behívta a vér szerinti anyját és a férjemet, mert azt mondta, aggódik a gyerek miatt. Szerinte túl élénk a képzelete, és gyakran hazudik vagy akár mentális problémája van.
  Ez aggasztotta a férjemet, aki ott helyben felhívta az első mostohaapát. Végül mindannyian ott voltunk a vonalban és együtt beszéltünk a tanárral. Miután elmagyaráztuk neki, hogy kik is vagyunk, nagy nevetés tört ki.
  Kiderült, hogy a gyerek mindannyiunkat anyának és apának hív az iskolában, nem tesz köztünk különbséget. Ezért mondja azt az egyik percben, hogy az anyukája ingatlanos, a másikban meg azt, hogy az anyukája orvos. A tanár azt hitte, komoly gondok vannak, mert folyamatosan hazudik úgy, hogy még magát is összezavarja.
  Azért én örültem, hogy engem is anyukájának hív. Mindig aggódtunk, hogy ennyi szülővel nagyon nehéz lesz neki, de senkitől nem lehet csak úgy elszakítani, aki egy évtizeden át része volt az életének. Kiderült, hogy nem érzi szükségét, hogy külön elmagyarázza, hogy “anya exférjének az új felesége”, egyszerűen csak azt mondja, “anya”. Remélem, ez inkább a szeretetről szól, nem a zavarodottságról. © complichated / Reddit

• Néhány hónappal ezelőtt a nőgyógyász petefészekrákot állapított meg nálam. Pár hete volt a műtét, most kezdtem a kemoterápiát. Nehéz és fájdalmas hét volt, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyű lesz a kezelések után.
  Az exférjem felesége, a két gyerekem mostohaanyja ma annyira meglepett, hogy teljesen le voltam nyűgözve, hogy mennyire tud gondoskodni másokról. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval, míg hozzá nem ment a volt férjemhez.
  Titokban 3-4 órát vezetett és megjelent a rendelőben, ahol egyedül voltam. Mikor megtudta, hogy egyedül kell végigcsinálnom a kezeléseket, úgy döntött, ma van az a nap, hogy befejezzen valamit, amin az elmúlt hetekben dolgozott. A decemberi születésnapomra akarta, de inkább megragadta a pillanatot.
  Ahogy feküdtem ott kezelés közben és néztem a tévét, hirtelen felkapcsolták a villanyt, és ott állt ő a nővérekkel és a személyzet többi tagjával jelmezben és sminkben, és elkezdtek előadni egy Broadway musicalt, amit imádok, de sosem láthattam New Yorkban. Annyira sírtam, hogy azt hitték, szomorú vagyok. Közel sem voltam szomorú. Iszonyú boldog voltam. © Angel_ofthe_Odd / Reddit

• Gyerekkoromban volt egy mostohaanyám, akivel mindennap összevesztem. Sosem értettem, miért olyan gonosz velem és miért nem szeret úgy, ahogyan anya szeretett.
  Most, hogy már 2 éve magam is mostohaapa vagyok, megértettem. Nem arról volt szó, hogy gyűlölt engem. Nem volt ő rossz ember, csak rájött, hogy nem győzhet.
  Sosem jött el egyetlen meccsemre sem, a diplomaosztómra sem, a koncertjeimre sem. Akkoriban nem értettem, hogy miért. Azt hiszem, megtette a tőle telhetőt, amíg csak bírta, aztán rájött, hogy bárhogyan is próbálkozik, nem tud nyerni.
  Manipulatív gyerek voltam. Már nagyon kiskoromtól fogva próbáltam egymás ellen fordítani őket apámmal. Olyan volt, mint egy játék, és nagyon jó voltam benne. És most ugyanezt látom a mostohafiamon, akinek már 5 évesen is nagyon jól megy ez. A feleségem nem hajlandó tudomást venni erről, és ha én megemlítem, akkor vita lesz belőle, mondván, egy 5 éves nem hazudik, egy kisgyerek nem tud manipulálni. Ha megölelem a feleségem, közénk préseli magát, hogy engem ellökjön tőle. A vicces az, hogy mikor ketten vagyunk, a mostohafiam soha nem engedetlen velem. Minden mostohaszülő előtt le a kalappal, akik mindent odatesznek, hogy működjön a dolog. Sokat dolgoztok, hazahozzátok a pénzt. De igazából semmibe sem szólhattok bele. Látlak titeket és együttérzek veletek. © UpstairsInitiative / Reddit