A kedvesség hangosabb lehet a legharsogóbb tapsnál, és melegebb, mint a napfény egy téli reggelen. Bekúszik a hétköznapi pillanatokba, felejthetetlenné teszi őket, az emberek megbecsültnek érzik magukat tőle.
Következik 14 kedves gesztus, ami bizonyítja, hogy az együttérzés egy szívdobbanás alatt mindent képes megváltoztatni.
- A feleségem sosem volt hajlandó elfogadni sem a jegygyűrűt, sem karikagyűrűt, mondván, hogy allergiás az ékszerekre. Sosem kérdőjeleztem meg ezt. Egészen addig, míg az anyukájától kapott a szülinapjára egy arany fülbevalót. Rögtön rákérdeztem: “Magyarázd már meg, az én gyűrűmet miért nem akartad?” Lesápadt és beismerte, hazudott az allergiáról. Azt mondta, nem akart drága gyűrűket, mert tudta, milyen keményen dolgozom. Nem akarta, hogy túl sokat költsek rá, és szerinte a szerelem és az esküvő nem a gyűrűkön múlik. Azok csak szimbólumok, nem pedig a kapcsolat lényegei. © Sam A.
- Mikor egy videokölcsönzőben dolgoztam, szinte bárkinek adtam ajándékba ingyen kölcsönzést, akiről azt gondoltam, kedves, udvarias, megérdemli vagy csak rossz napja volt és szüksége van egy kis vidámságra. De olyan gyerekeknek is adtam, akiknek nem volt elég pénzük kikölcsönözni azt, amit szerettek volna.
Mindig mondtam mellé valami magyarázatot, hogy ez bónusz vagy a kártyájukon annyi pont gyűlt össze, hogy ne tűnjön úgy, mintha kifejezetten én adakoznék.
A főnököm sosem mondta, hogy ezt hagyjam abba, ezért nem is tettem. Közel egy évtizeden át dolgoztam ott, míg le nem diplomáztam. Imádtam azt a munkát, és hiányzik is. Örökre ott maradtam volna, ha megengedhettem volna magamnak. © illegalitch / Reddit - Le voltam égve, kaptam egy élelmiszersegély-kártyát. A boltban kb. 8 dollár értékben szedtem össze élelmiszert. A sorban állva kivettem a kártyát a pénztárcámból, és megláttam a magányos 20 dolláros bankjegyet, amely az összes vagyonomat jelentette.
Mikor sorra kerültem, lehúztam a kártyát és vártam. A pénztáros azt mondta: “Sajnálom, de a kártyáján csak 1 dollár van.” Sokkot kaptam, mert most használtam először a kártyát. Teljesen zavarba jöttem és kiálltam a sorból. Ahogy elindultam, egy férfi megállított, és azt mondta: “Elejtettél egy 20 dollárost” – és átadta a bankjegyet. Megköszöntem, és arra gondoltam, milyen idióta vagyok, még az utolsó pénzemet is képes lettem volna elveszteni, és csak egy idegennek köszönhetem, hogy meglett. Elmentem egy másik boltba, hátha csak hiba történt és ott elfogadják majd a kártyámat. Így is történt.
Hatalmas megkönnyebbüléssel tettem el a kártyát a pénztárcámba, és be akartam tenni a 20 dollárost is, amit az idegen visszaadott. Akkor láttam, hogy a 20 dollárosom ott van a tárcámban. Rájöttem, hogy az idegen a saját pénzét adta nekem, hogy kimentsen a kínos helyzetből, és nem akarta, hogy visszautasítsam a nagylelkűségét. Nem is az összeg volt a lényeg, hanem az a felemelő érzés, hogy valaki ilyen kedves és jólelkű volt velem. A nehéz időkben éppen erre van szükséged. © Carl Grant / Quora
- Egy étteremben dolgoztam a válásom után, 1993-ban. Október volt. Volt ott egy család, a város gazdag emberei közé tartoztak. A nő utált engem. Azt mondta, túl szép vagyok és tartsam magam távol a férjétől. A férje egy duci férfi volt, nem az esetem, hosszú haja és szakálla volt.
Egyik nap nagy zsúfoltság volt az étteremben. A főnököm leültetett egy férfit és a családját az asztalhoz. A férfi lassú észjárású volt. Soha nem gúnyolódtam senkin. A főnök mondta, hogy hozzak nekik üdítőket. Volt a férfival egy kislány is. Kissé piszkos, a haja kócos. Úgy nézett ki, mint aki nem evett mostanában.
Kedvességből hoztam neki egy tányér spagettit húsgolyóval és salátával. Én fizettem a borravalómból. A férfi megköszönte, hogy ételt adtam a kislánynak. A főnök látta ezt, és kérdezte, miért csináltam. Mondtam, hogy láttam, hogy a kislány éhes és az is volt. Másnap bejött az a nő, aki gyűlölt engem, de most nem a gazdag barátaival volt és a családjával, hanem egyedül. Velem akart találkozni.
Könnyes volt a szeme. Azt mondta, a kislány, akinek az ételt adtam, az unokahúga. Hozzátette: “Tévedtem veled kapcsolatban.” Azt mondta, egyetlen másik pincérnő sem tette volna meg ezt, hogy kisegítse a bátyját.
Azt feleltem neki: “Anya arra tanított, hogy kedves legyek másokkal.” Elmesélte, hogy az emberek nagyon csúnyán bánnak a bátyjával a lassúsága miatt. Mondtam neki, hogy sosem tennék ilyet, engem nem így neveltek. Mivel a főnököm felvette a bátyját pincérsegédnek, a nő külön megköszönte azt is, hogy miattam lett munkája. Erre azt mondtam: “Minden joga megvan itt dolgozni.” © J.K. Miller / Quora - Mindig extra pénzt tettem a borítékba, amibe a csapatom tagjainak közösen gyűjtöttünk, hogy úgy érezzék, sokan hozzájárultak és valami szép ajándékot kaphassanak. © l*****ated / Reddit
- Az öcsém akkor szerzett informatikai diplomát, mikor Indiában az informatika csak fellendülőben volt. Ez azt jelentette, hogy kevesebb embert toboroztak az egyetemeken és sokan maradtak munka nélkül. Így járt az öcsém is. Mikor a diploma megszerzése után 3 hónapig nem talált állást, depressziós lett. Ekkor valami olyat tettem, amire még ma is jó érzéssel gondolok vissza.
Meggyőztem az egyik barátomat, akinek saját informatikai cége volt, hogy alkalmazza az öcsémet. A feltételek a következők voltak: én kifizetem az öcsém bérét, de neki erről nem szabad tudnia. Azt kell hinnie, hogy a cégtől kap fizetést, és ugyanúgy bánnak vele, mint bármelyik másik alkalmazottal.
Ez kb. 4-6 hónapig csodálatosan működött. Az öcsém magabiztos lett, hogy magától talált egy állást egy jó cégnél. Most, 14 évvel később sem tud erről senki más, csak a barátom és én, és szeretném, hogy ez így is maradjon. Az öcsém pedig most vezető informatikusként dolgozik az egyik legnagyobb indiai cégnél. © Ismeretlen szerző / Quora
- Egy vak, idős nő egyszer kölcsönkérte a telefonomat. Ilyesmire alapból nemet mondok, de mivel vak volt és idős, odaadtam neki. Kiderült, hogy az állatorvost kellett felhívnia a segítőkutyája miatt, akit éppen műtöttek. Sajnos szegény kutya meghalt a műtét közben. Hallottam a hangján, hogy megszakad a szíve, ezért mikor visszaadta a telefont, nagyon megölelgettem. © T-rade / Reddit
- A húgommal szörnyen bántak a középiskolában. Sokszor sírva jött haza, rossz jegyeket kapott és nem volt egy barátja sem. Ez egy nagyon drága, válogatott lányiskola volt, egy magániskola. A családunk teljesítménynek tekintette, hogy felvételt nyert ide, és nem törődtek a nehézségeivel, azt mondták, majd túl lesz rajta.
Elköltöztünk és másik iskolába került, ahol csak úgy szárnyalt. Ez volt az az új kezdet, amire annyira szüksége volt. Sok barátot szerzett, a tanulmányi teljesítménye is sokat javult. Amíg vissza nem költöztünk.
A család azt akarta, hogy újra a régi iskolájába járjon a “régi barátaival”. Teljesen összeomlott, mert hátra kellett hagynia az igazi barátait és újra át kell élnie a szörnyű élményeket abban az iskolában.
Én csendben cselekedtem.
Reggel betelefonáltam az iskolába, és kértem, hogy beszélhessek a tanácsadójával. Elmondtam neki a húgom összes problémáját. Mondtam, hogy az új iskolájában nagyon jól teljesített, és hogy elküldöm a bizonyítáványát is bizonyítékként. Kértem, hogy a beszélgetésünk maradjon négyszemközt, és könyörögtem neki, hogy utasítsa el az újbóli felvételét abba az iskolába.
“Átnézem a papírokat és megteszem a tőlem telhetőt, de kérem vegye figyelembe, hogy a végső szót a felvétellel kapcsolatban nem én mondom ki” – mondta a tanácsadó. Néhány nappal később apánk mondta, hogy rossz híre van. Az iskola elutasította a húgom felvételi kérelmét, ezért másik iskolát kell neki keresni.
Az elutasítás okát nem jelölték meg. Senki sem tudta, hogy én avatkoztam közbe, egészen az érettségiig. Most, 10 évvel később még mindig nagyon hálás érte. © Tasneem Ajaj / Quora - 5. osztályos voltam. A férfi, akinek a cégénél anya titkárnőként dolgozott, megtudta, hogy egy tumor miatt idegkárosodásom lett a születésemkor és a járásom egyre romlik. Szólt anyának, hogy vannak kapcsolatai egy vezető intézettel. Odareptetett minket, egy nagyon szép helyen szállásolt el, és végül megkaptam azt a kezelést, ami megváltoztatta az életemet. Egy-két évvel később ugyanez a férfi a cégénél dolgozó titkárnőknek azt mondta, tegyenek szabaddá egy hetet, és mindannyiukat elvitte Franciaországba, a Cannes-i Filmfesztiválra. © Brooks Dempsey Bono / Quora
- Akkor hagyok ott pénzt a hajléktalanoknak, mikor alszanak. Szerintem jó dolog, hogy mikor felébrednek, meglátják, hogy valaki törődött velük. Nem érdekel, hogy aztán mire költik. © Minnidigital / Reddit
- A környéken lakott egy idős nő. Mindig köhögött, pénzt kéregetett gyógyszerre és ételt kért. Mindenki kerülte, féltek, hogy elkapnak tőle valamit. Rosszul éreztem magam emiatt, ezért vittem neki ételt, és alkalmanként pénzt is adtam neki.
Egyik nap meghalt. Váratlanul felhívott egy távoli rokona, és kérte, hogy menjek át. Azt hittem, segítség kell neki, hogy kipakoljon a lakásból. Mikor beléptem, ledöbbentem. A ház teljesen üres volt. Nem volt egy szék, semmi, csak szőnyegek, amiken aludt. De a falakon lenyűgöző festmények lógtak. Igazi műalkotások.
Kiderült, hogy a nő valaha híres festő volt. Korábban rengeteget dolgozott, de miután meghalt a lánya, abbahagyta a festést, és nem adta el azokat a képeit, amiket a lánya szeretett.
A fordulat pedig: a végakaratában rám hagyta ezeket a festményeket. Hazavittem őket, sírtam, mint egy gyerek. Még most is a falamon lógnak. Egyet sem adtam el belőlük. Arra emlékeztetnek, mennyire szerette a lányát. © Norma D. - Kifizettem pár hónapnyi albérletet egy tanárnak, aki egy balesetben megsérült és egy sátorban lakott. Szegény nőt megműtötték, aztán a kórház az utcára tette. Már sokkal jobban van. © Iwentforalongwalk / Reddit
- Mozgássérült vagyok. A lányommal a boltban voltunk bevásárolni. Azt vallom, hogy ha valaki élelmiszerjegyre vásárol, csak olyasmit vegyen, amire tényleg szüksége van. Nem vettem észre, hogy a lányom magától is beletett néhány dolgot a kosárba, és nem figyeltem, miket pakolunk a szalagra a kasszánál. Mikor a pénztáros végzett, közölte az összeget. Ledöbbentem. Megnéztem a blokkot, és láttam, hogy több olyan tétel is volt, amit nem én tettem a kosárba. Megkértem a pénztárost, hogy tegye vissza ezt meg azt. Végig szörnyen éreztem magam, nagyon megalázó volt, hogy ezt kell csinálnom. Mindenütt vásárlók voltak, mögöttem egy idősebb férfi állt. Egyre jobban ment fel a vérnyomásom, már a sírás szélén álltam, éreztem, hogy vörös az arcom.
Aztán a mögöttem álló férfi a vállamra tette a kezét. Elfordítottam róla a tekintetemet és csendben sírni kezdtem. Eszembe jutott, apám milyen rosszakat szokott mondani azokról, akiknek segítségre van szükségük. És most én is azok közé tartoztam.
Hallottam, hogy a férfi azt mondja a pénztárosnak, ne tegyen vissza semmit, majd ő fizeti az egészet. Teljesen megdöbbentem, annyira zavarban voltam, rémültem néztem rá. Aztán újra sírva fakadtam. © Crystal Mayfield / Quora - Mindig csomó aprót dobálok az édességautomatákba, aztán figyelem, hogy jönnek a gyerekek és megtalálják a pénzt. Mindig nagyon örülnek, de a szülők nem! © Digital_loop / Reddit