Egyesek szerint a régmúlt idők emberei nem fordítottak túl nagy figyelmet a higiéniára, ez azonban nem egészen igaz. Őseink valójában foglalkoztak a bőrük, a hajuk és a fogaik egészségével. Csak másként, mint mi. Mai szemmel nézve egyes módszerek igencsak furcsának tűnnek, de vannak köztük olyanok, melyek kiállták az idők próbáját, és részeivé váltak a mai szépségápolási rutinnak.
A méz egykor a pattanások ellenszerének számított.
A pattanás nem újkeletű bőrprobléma, még az ókori egyiptomiak is keresték ellene a megoldást. Egyes történészek szerint Tutanhamon fáraó is küzdött a pattanásokkal, erre pedig azokból a szerekből következtettek, melyeket a fáraó sírjában találtak. Az akkori időkben mézet, ként, sót, savanyított tejet kentek a pattanásokra.
Az ókori görögök is hasonló készítményeket használtak, bár az egyik orvosnak volt egy szokatlan javaslata is. Azt tanácsolta, hogy az arcot törölközővel töröljék át, miközben néznek egy hullócsillagot. Úgy vélte, a fény hatására varázslatos módon eltűnnek a pattanások.
A rómaiak már felismerték, hogy a pattanás összefüggésben van a serdüléssel. Olyan módszerekkel kísérleteztek, mint a póréhagyma levelei, a timsó, a savanyú sajt vagy a fahéj alkalmazása. A bizánci orvosok extrémebben közelítették meg a problémát: gyöngyikét égettek, majd a hamuját puha korall segítségével bedörzsölték a bőrbe.
A 18. században a pattanások különleges módon lettek a divat részei. A fiatal nők apró, fekete, bársonyból vagy selyemből készült tapaszokkal dekorálták az arcukat, ezzel elrejtve a bőrhibákat.
A 19. századra az orvosok azon vitatkoztak, vajon a pattanás igényel-e kezelést. Ebben az időszakban korpás és ópiumos borogatást alkalmaztak, és a higany alapú krémek felé fordultak. Ezek csökkentették az irritációt, de sokszor okoztak égési sérülést is. Csak a 20. század elején ismerték fel, hogy a pattanás olyan bőrgyógyászati probléma, ami komolyabb kezelést igényel.
A régi időkben nemcsak a pattanásokra kerestek gyógyírt, de voltak egyéb szépségápolási módszereik is. Az ókori rómaiak úgy hitték, a hattyúzsír és az őrölt bab kisimítja a ráncokat, az égetett csiga hamuját pedig szeplő ellen használták.
A sebhelyek, hegek elfedésére álcából stílusos szépségjegyeket tettek az arcukra. Ezek a módszerek mutatják, hogy még évszázadokkal ezelőtt is foglalkoztatta az embereket az, hogy hogyan tudnának jobban kinézni.
Különös módszerekkel igyekeztek frissíteni a leheletet.
A friss lehelet már 5000 évvel ezelőtt is téma volt. Úgy vélték, még a legszebb nő is képes elriasztani a kérőit a kellemetlen lehelettel. Ez ellen a babilóniaiak gallyakat rágcsáltak, az ókori egyiptomiak tömjénből, fahéjból, mirhából és mézből készült, illatos keveréket használtak.
Az első században Plinius extrémebb megoldást javasolt: egérürülékből és mézből készült pasztát, amit a fogakra kellett dörzsölni. A fogászati eszközöket is fontosnak tartotta, azt tanácsolta, hogy a keselyű tolla helyett a tarajos sül tüskéit használják fogmosáshoz.
Az első igazi fogkefe a 15. századi Kínában jelent meg. Sertés sörtéből készült és fa nyéllel volt ellátva. A 20. század elején kezdtek el a rossz leheletre orvosi problémaként tekinteni.
Az emberek már 200.000 évvel ezelőtt igyekeztek az élősködőket távol tartani a fekhelyüktől.
Pár évvel ezelőtt régészek megtalálták a legkorábbi ágyneműt, aminek a korát 200.000 évre becsülik. 30 cm vastagon friss füvet terítettek le, alá pedig ugyanannak a növénynek a hamuját szórták, alá pedig kámforfát tettek. Úgy vélik, rendszeresen elégették a régi ágyazást, mielőtt új rétegeket fektettek volna le. Okos módszer volt ez az élősködők távoltartására.
A középkorban a szegények szalmán aludtak, miközben a gazdagok tollal kitömött matracon, lepedőn, takarón és párnán hajtották álomra a fejüket. Az arisztokraták nagy figyelmet fordították a fejvég kiválasztására is, hogy milyen fából készüljön, milyen díszítése és színe legyen. Az élősködők elleni módszereik viszont nem voltak túl hatékonyak. Gyakran gyógynövényeket szórtak az ágyuk köré, ami ironikus módon még kényelmesebbé tette az ágyi poloskáknak a helyet, ahelyett, hogy elűzte volna őket.
A 18-19. században az emberek gyakran veszélyes módszerekkel próbáltak szabadulni az élősködőktől. Az ágyi poloskák ellen higannyal és arzénnal kezelték az ágyat és az ágyneműt, vagy kéngőzzel füstölték át a házat, illetve tehéntrágyát égettek az ágy mellett abban a reményben, hogy így távolt tudják tartani a rovarokat.
Az egyik hírhedt poloskairtó egészen szokatlan megközelítést alkalmazott: karddal felszerelkezve, kézzel irtotta a kártevőket. Egyes “szakértők” furfangos módszerhez folyamodtak: egyszerűen eladták a rovarfertőzött házat, és máshova költöztek, másokra hagyva a probléma megoldását.
Fogorvoshoz menni maga volt a rémálom.
A 18. században és azt megelőzően a fogszuvasodásra a megoldás a foghúzás volt. Egyes fogorvosoknak volt kevésbé fájdalmas megoldásuk, mégpedig, hogy a fog egésze helyett csak a tönkrement részt távolították el, majd annak helyét fehér viasszal vagy arannyal pótolták ki. Akiknek sok fogát ki kellett húzni, azoknak ezüst drótból készítettek pótlást.
A korai fogpótlások elefántcsontból vagy rozmár csontból készültek, de néhány fogorvos rugós verziókat is készített a jobb illeszkedés érdekében. Később a porcelán fogakban találták meg a tökéletes megoldást a fogak pótlására. 1776-ra a fogorvosok elkezdtek kísérletezni eredeti fogakkal, ami nagyon népszerű divat lett. Sokan pénzért árulták a fogaikat, hogy a gazdagoknak tökéletes mosolyuk legyen.
Jane Austen egyik levelében leírta, hogy fogorvosnál járt a három unokahúgával, akik kezelést kaptak. Az egyiknek két fogát húzták ki, egy másik arany fogpótlást kapott, a harmadiknak pedig lecsiszolták a fogait, mert akkoriban úgy hitték, ezzel lehet megelőzni legjobban a fogszuvasodást, pedig valójában csak rontottak vele a fogak állapotán.
A szájhigiénia a 19. század elejére sem lett sokkal jobb. A fogkrémek akkoriban sóból vagy porrá tört téglából készültek. Több kárt okoztak, mint hasznot.
A lovagoknak igazi kihívás volt a WC használata.
Mikor láncpáncélba vagy nehéz lemez páncélba voltak öltözve, igencsak bonyolult volt a dolgukat intézni. Öltözékük egyes részeit segítség nélkül is le tudták venni, de ez egy csata kellős közepén nagyon kockázatos művelet volt.
Sok középkori harcos szenvedett bélproblémáktól, ilyenkor a természet gyakran a legrosszabb pillanatban szólította őket. Más választás nem lévén, sokszor előfordult, hogy a páncélban kellett könnyíteniük magukon.
A szamurájok is hasonló problémákkal küszködtek. Az egyik közismert harcosra WC használat közben csaptak le, ezért drasztikus intézkedést hozott. A mellékhelyiséget az udvarának egyik megerősített sarkába helyezte át, hogy az ellenség ne tudjon ilyen sebezhető pillanatban rajtaütni.
Mielőtt a vízöblítéses WC-k elterjedtek volna, a 18. századi emberek fa dobozt használtak, amibe edényt helyeztek. Ez nem csak otthoni használatra volt jó, de magukkal is tudták vinni az utazásokra.
Egy hordozható WC-t cipelni magukkal nem volt annyira kellemes, ezért kreatív megoldást találtak ki. A dobozt könyves doboznak álcázták, hogy ne legyen annyira kínos a látványa. Antwerpenben az egyik házban az egész fürdőszobát úgy alakították ki, mintha könyvtár lenne, de a polcokon egyetlen könyv sem volt valódi.
A 6. századi Kínában használtak először WC-papírt. Ezt megelőzően más módszereket kellett alkalmazniuk. Voltak, akik köveket, kukorica torzsát, sőt kagylót használtak erre a célra.
Pálcára tűzött szivacsot is használtak, ezt egy vödör sós vízben vagy ecetben tisztították, hogy újra használható legyen. Inkább úgy működött, mint egy WC-kefe, nem pedig, mint a WC-papír.
A reneszánsz idején a hajmosás komoly ügy volt.
Akkoriban sok orvos meggyőződése volt, hogy a haj tisztasága szorosan összefügg az egészséggel. Úgy tartották, a piszkos haj beteggé tehet. Egyesek úgy vélték, az emésztés során káros gőzök jutnak az agyba, melyeket kizárólag fésüléssel, hajmosással és a fejbőr ruhával történő dörzsölésével lehet eltávolítani.
A vélemények megoszlottak arról, hogy milyen gyakran kell hajat mosni. Voltak, akik a heti egyszeri hajmosást javasolták, mások a havi néhány alkalomra esküdtek. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a hajmosás, bár szükséges, kockázatos is. Hogy ne fázzanak meg hajmosás közben, törölközőkbe csavarták a hajukat, utána lepihentek. Valójában Lucrezia Borgia könnyen kihagyhatott egy eseményt, ha azt mondta, hogy aznap hajat mosott, ami abban az időben tökéletesen érvényes kifogásnak számított.
Nehéz elképzelni az ókori egyiptomiakat a jellegzetes sminkjük nélkül.
Az ókori Egyiptomban nem csak a nők sminkelték magukat. A férfiak is használtak sminket, és még csak gazdagsághoz sem volt kötve. A sminkelés akkoriban mindenki hétköznapjainak a része volt, társadalmi státusztól függetlenül. Az egyik legismertebb kozmetikai eszközük az a fekete festék volt, amit fémből, ólomból, rézből, hamuból és égetett mandulából készítettek. Ezzel védték a szemet a napfénytől és a fertőzésektől, de sajnos az ólomtartalma miatt komoly egészségügyi kockázatot is jelentett.
Kleopátrát is többnyire az ikonikus sminkjében láthatjuk, de nemcsak az arcát szépítgette előszeretettel, hanem imádta a manikűrt is. A hagyományos hennás díszítéssel szemben ő a festéket kifejezetten a körmein használta.
A 14. században a nyilvános fürdők töltötték be a mai modern klinikák szerepét.
A középkorban a nyilvános fürdők nemcsak a mosakodás lehetőségét szolgálták, hanem a gyógyulás helyszínei is voltak. Az emberek a fürdés mellett gyógyászati kezeléseket is igénybe vettek a fürdőkben. Sok fürdő tulajdonosa töltötte be a gyógyító szerepét, és végzett különböző kezeléseket, például foghúzást, sebkezelést, köpölyözést, borogatást.
Bár sok gyógyító rendelkezett bizonyos képesítéssel, az orvosok lenézték őket, megkérdőjelezték módszereik hatékonyságát. A fürdők gyógyítói alapvető orvosi ellátást biztosítottak a szegényeknek, elérhetővé tették a kezeléseket azok számára, akik nem engedhették meg maguknak az orvost. A 16. században a nyilvános fürdők népszerűsége csökkenni kezdett, ekkortól terjedt el az a nézet, hogy a zsúfolt helyek a fertőzések melegágyai.
Az ókori rómaiak pacsulival kevert parfümöket használtak.
Az ókorban az egyiptomiak voltak a parfümkészítés mesterei. Az illatok és aromás olajok készítésében szerzett szakértelmük hatással volt az ókori Rómára és Görögországra is, illatos termékeik igen keresetté váltak. Hosszú időn át rejtély volt, hogy milyen összetevőkből készítik ezeket a termékeket.
Aztán a kutatók felfedeztek egy ősi sírban egy kvarc edényt, amiben még mindig fellelhető volt a parfüm maradványa. A tudományos elemzés után kiderült, hogy a parfüm pacsuliból készült, mégpedig az 1. században. Mivel a pacsuli növény Indiában őshonos, a parfüm valószínűleg egy tehetős, magas társadalmi rendhez tartozó családé volt.
A 19. század elején elismert szakma volt a “tyúkszem-vágó”.
Ezt megelőzően az emberek olyan természetes módszerekre támaszkodtak, mint a marhahús, a darált tömjén és a fügelevél használata a lábon lévő bőrkinövések és gyulladások kezelésére. Hippokratész azonban más megközelítést alkalmazott, azt javasolta, hogy a kinövést távolítsák el, amihez különleges vágóeszközt is feltalált.
A 17. századra a tyúkszem kivágásával foglalkozók nagy elismerésre és szép jövedelemre tettek szert. A gazdagság státusza volt, ha valaki saját tyúkszem-vágót tudott felfogadni. Ez a szakma még nagyobb megbecsülésre tett szert, miután 1774-ben megjelent a Chiropodologia című könyv, ami hivatalosan is szakmává tette a pedikűrösséget. A 19. században Napóleonnak és Viktória királynőnek is saját pedikűröse volt.
A szőrtelenítés közel sem volt egyszerű.
Az ókori rómaiak nagy gondot fordítottak a megjelenésükre, a nem odaillő szőrszálakat pedig teljes mértékben elfogadhatatlannak tartották. A nők és a férfiak is rengeteg időt áldoztak a szépségüknek különböző rituálék és módszerek alkalmazásával.
Az egyik leggyakoribb szőrtelenítési technika a csipesszel való szőrkihúzás volt. Ez hatékony, de egyben fájdalmas is volt. Gyakran a nyilvános fürdőkben végezték, ahol profi “szőrtelenítők” látták el a feladatot, hogy a rómaiakon egyetlen nemkívánatos szőrszál se legyen.
A középkorban a nők még mindig keresték a megfelelő módszert a szőrtelenítésre, bár a társadalom ezt rossz szemmel nézte. Bűnnek számított kihúzni az arcon, nyakon lévő szőrszálakat, aki így tett, annak meg kellett gyónnia.
A csipeszeken kívül házi készítésű szőrtelenítő keverékeket is használtak. Az egyik elterjedt szert hangyatojás, arzén-szulfid, borostyán gyanta és ecet keverékéből készítették. Ezt kenték fel a szőrteleníteni kívánt területre. Ezeknek a módszereknek a biztonságossága erősen megkérdőjelezhető volt.
A 19. századra a szőrtelenítési eljárások jóval extrémebbé váltak, a biztonság még mindig nem volt fontos szempont. Sok nő folyamodott drasztikus módszerekhez, például ezüst-nitrátba vagy fenol és olívaolaj keverékébe mártott tű hegyével próbálták tartósan szőrteleníteni magukat. Úgy hitték, hogy ha elpusztítják a szőrszál gyökerét, megelőzhetik, hogy visszanőjön.
Szappankészítő műhelyek már 1000 évvel ezelőtt is léteztek.
A szappan kb. 5000 éve létezik, de nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy a korai civilizációk használták volna higiéniai eszközként. Elsősorban a gyapjút tisztították vele festés előtt. A rómaiak is készítettek szappant, de a piszok és az izzadság eltávolításához elsősorban fémből vagy fából készült kaparókat használtak, mintsem szappannal mosakodtak volna.
A modern szappan első változata a 7. században jelent meg, a szappankészítés pedig jövedelmező üzleti ágazattá vált. A műhelyekben olívaolajból és sós területeken növő fűfélékből készítették. Ezeket összekeverték és egy héten át főzték, majd formákba öntötték és hagyták 10 napon át megszilárdulni. Ezután feldarabolták, majd 2 hónapig szárították.
Fogpiszkáló régebb óta létezik, mint hinnéd.
A fogpiszkáló a történelemben az egyik legrégebbi higiéniai eszköz. Az antropológusok már a neandervölgyi ember fogain is felfedeztek apró karcolásokat, melyek arra utalnak, hogy a fogközöket akkor is tisztították apró fadarabokkal. A fogpiszkáló azonban nemcsak higiéniai célokat szolgált, de státuszszimbólum is volt, sőt, akár veszélyt is jelenthetett.
A legenda szerint Agathoklész görög uralkodó éppen egy mérgezett fogpiszkáló miatt lelte halálát. A középkortól kezdve a nemesek fémből készült, díszes fogpiszkálót hordtak maguknál, gyakran a nemesi származású nők hozományában is szerepelt. A fogpiszkáló csak az 1870-es években vált elérhetővé minden társadalmi réteg számára, köszönhetően Charles Fosternek, aki megnyitotta az első üzemet, és tömeggyártásba kezdett.