Sok embernek, akiknek nem lehet vagy nem akarnak saját gyermeket, az adoptálás a megoldás. Egy kisgyermek örökbe fogadása természetesen könnyebb, de vannak, akik a nehezebb utat választják, ezzel pedig szép példát mutatnak másoknak. A következő történetek olyan emberekről szólnak, akik idősebb gyermekeket adoptáltak, a kihívást jelentő helyzetből pedig képesek voltak sikertörténetet kovácsolni.
- 16 évesen fogadtak örökbe, mégpedig a középiskolai kémia tanárom és a családja. Komoly trauma volt számomra, hogy a vér szerinti szüleim meghaltak. Mikor elmentünk megnézni, hogy kinél lenne jó helyem, emlékszem, hogy rögtön nagyon otthonosan éreztem magam az ő házukban. Beletelt pár hónapba, mire teljesen megszoktam, hogy anyának és apának szólítsam őket. Egy alsó-középosztálybeli családban nőttem fel, és a vér szerinti szüleim megadtak minden tőlük telhetőt, de nem futotta mindenre. Mikor a nevelőanyámmal először mentünk el bevásárolni, rámutattam egy szép ruhára, mire ő azt mondta: “Tedd be a kosárba! Megvesszük.”
Furcsa érzés volt, hogy több holmim lett, mint korábban bármikor. Ráadásul kaptam két nővért is. Most 27 éves vagyok és iker unokahúgaim vannak, van egy unokaöcsém, egy sógorom és egy leendő sógorom. © mac9426 / Reddit - 4 örökbe fogadott testvérem van, közülük 3-at kamasz korukban adoptáltak. Az első napok mindig nehezen mentek. A bátyám összeveszett anyámmal, és elment. Elment egy barátjához, de egy éjszakánál tovább nem maradhatott ott.
Amikor beért az iskolába, az igazgatói irodában összeomlott, és hívták anyámat, aki a munkahelyéről sietett át. Ő bocsánatot kért és könyörgött anyámnak, hogy hadd élhessen továbbra is velünk. Anyám azt mondta neki: “Az, hogy egyszer elszúrtad, nem jelenti, hogy lemondunk rólad.”
Visszaköltözött, és azonnal rossz színben tüntetett fel engem és a másik bátyámat, mert annyira hálás volt, hogy minden házimunkát és feladatot megcsinált. Az örökbe fogadott húgaim is hasonló helyzetben voltak.
Ahogy az évek teltek, mindegyikből tisztességes felnőtt lett. Nyilvánvalóan vannak érzelmi sebeik, de pont olyan jól birkóznak meg vele, mint bárki más. © xxkoloblicinxx / Reddit
- A két fiunkat 4 és 5 éves korukban fogadtuk örökbe. Érdekes helyzet volt, hogy egyik nap még nem voltak gyerekeink, aztán másnap már kettő is lett, akik teljesen tőlünk függtek. Erre nem lehet előre felkészülni.
Mivel rossz helyről érkeznek, biztos lehetsz benne, hogy titeket is rossznak fognak látni. Meg lesznek győződve arról, hogy ha kedves is vagy, biztosan valami szörnyűséget fogsz művelni velük. Rosszul viselkednek, hogy próbára tegyenek. Összeesküsznek ellened.
A kitartás a lényeg. Frusztrált leszel, de mindent megér, hogy biztonságos, szerető otthont biztosíts ezeknek a gyerekeknek. 10 éve fogadtuk örökbe őket, és ők a legjobb barátaim.
Annyi mindent átéltünk már velük, és bár biztosan nem voltam tökéletes szülő, büszke vagyok, hogy sínre tettem az életüket, és olyan jövőt biztosíthattam nekik, amire másként nem lett volna lehetőségük, és nem a saját hibájukból. © pezzino / Reddit - A gyerekeimet elvették a szüleiktől, és az apósoméknál helyezték el őket 7 és 9 éves korukban. A feleségem és én 3 hónappal ezután kezdtünk el róluk gondoskodni. A törvényes gyámságot körülbelül 16 hónappal az elhelyezés után kaptuk meg. Tavaly novemberben végre örökbe fogadhattuk őket.
Olyasvalakitől, aki soha nem akart gyereket, őszintén szólva, nagyon jó volt látni, hogy milyen hatalmasat ugrottak és fejlődtek ezek ketten. A legkisebb, amikor hétévesen hozzánk került, soha nem járt iskolába, nem tudott olvasni, nem ismerte a színeket és a formákat, és még mindig úgy beszélt, mint egy kisgyerek. Csak néhány év telt el, és most már ő az osztályelső, és mi nem is lehetnénk rá büszkébbek. © Melloman3005 / Reddit
- A feleségemmel egy kamaszt fogadtunk örökbe, aki az őrületbe kergette a gondviselőit. 15 éves volt, mikor hozzánk került. Az iskolában két évvel le volt maradva, a hagyományos iskolából kirúgták, és egy alternatív intézménybe került, ahonnan szintén kirúgták. Komoly dühkezelési problémái voltak, mindent, amin valaha átment, másokra vetített ki.
Kb. 1 éve él velünk. Ebben az egy évben 2,5 évet haladt előre az iskolában, korábban fog érettségizni és főiskolára megy, megszerezte a jogosítványt, megbirkózott a dühkezelési gondjaival, és elkezdte végre megérteni, mit jelent az igazi szeretet. Lett 3 testvére, akik a bátyjuknak hívják őt, és azon veszekszenek, ki lógjon vele és ki üljön mellé az asztalnál. Úgy döntöttek, közös szobában fognak lakni, hogy többet lehessenek együtt.
Kiabáltam, sírtam, imádkoztam, megtettem mindent, hogy feltörjem ezt a kemény páncélt. Rájöttem, hogy a legfontosabb az, hogy ott legyek, hogy ne hagyjam el és ne kössem feltételhez a szeretetet. Meggyőzni valakit arról, hogy van benne potenciál, nem egyszerű, de nagyon megéri! © toekneeray13 / Reddit - A nagynéném örökbe fogadott egy 5 éves kisfiút. A családja tele volt bűnözőkkel. A nagynéném ismerte ezt a családot, és önként jelentkezett, hogy vigyázzon a gyerekre. Neki nem lehetett saját gyereke, de mindig akart. A dolog vége adoptálás lett.
A nagynéném egyedülálló szülő volt, úgy szerette és úgy nevelte a kisfiút, mintha a sajátja lett volna. Szeretem az unokatestvéremet, sosem volt vele gond a későbbi életében sem, egy jól nevelt, stabil ember vált belőle. 25 éves volt, mikor a nagynéném meghalt. Annyira szerette, hogy az első gyermekét is róla nevezte el. © Ismeretlen szerző / Reddit
- A legidősebb lányunkat 10 éves korában fogadtuk örökbe. Igazából először a csecsemő féltestvérét adoptáltuk. Miután az anya találkozott velünk, megkérdezte, nem fogadnánk-e örökbe az idősebb lányt is. Nem akartunk idősebb gyermeket adoptálni, már volt egy 6 éves saját gyermekünk. De miután találkoztunk a 10 éves kislánnyal, tudtuk, hogy szeretnénk a szülei lenni. Ennek már 16 éve, és sosem volt könnyű, de semmit nem bántunk meg. A sajátunkként szeretjük őt. Az első néhány évben elég nehéz volt vele, voltak bizalmi problémák, és az elhagyása miatt is sokat szenvedett, de a terápia segített.
Mindig elképesztően eszes és tehetséges volt. A mi kis bajnokunknak szoktuk nevezni. Egyes sikereiben biztosan nagy szerepünk volt, de a legtöbb érdem az övé. Büszke vagyok, hogy az anyukája lehetek. © jbarinsd / Reddit - Gyámja lettem a fiam féltestvérének, mikor 14 éves volt. A rossz családi helyzet miatt került hozzánk. Az anyja nem tudta, hogyan bánjon vele, ezért adoptálásra adta. Tudtam, hogy nem rossz gyerek, ezért fogadtam be.
Az első év kemény volt. Feszegette a határokat, míg végül rájött, hogy nem fogok lemondani róla. Azt hiszem, az is sokat segített, hogy az akkor még kisgyermek öccse a rajongásig szerette, és az én szüleim is tárt karokkal fogadták.
Találtunk egy jó terapeutát, akivel jól kijött, ez segített, hogy együtt dolgozzunk a problémákon. Jó eredménnyel fejezte be a középiskolát, megismerte a párját, aki csodásan bánik vele. Ma már saját gyermekei vannak és fantasztikus anya. Életem legjobb döntése volt, hogy magamhoz vettem őt. © RokketQueen1006 / Reddit
- Örökbe fogadtam egy 15 éves fiút. Kész horror volt, rengeteg rossz döntést hozott. Most 20 éves, és nagyon büszke vagyok arra, amilyen ember lett belőle. Szörnyű időszak volt, mikor próbáltam megértetni vele, hogy mi a szeretet, és hogy mi a legjobbat akarjuk neki. De most már minden rendben, keményen dolgozik, hogy saját, szerető családot teremtsen magának.
Ajánlanám-e idősebb gyermek örökbefogadását? Igen! Legfőképpen azért, mert én is nevelőszülőknél nőttem fel, és semmi mást nem akartam, csak saját családot. Iszonyú nehéz, rengeteg erőfeszítésre lesz szükség, hogy feldolgozzátok a sérelmeit, de minden perce megéri. © TYR***god / Reddit - Egy ázsiai kislányt fogadtam örökbe 6 éves korában. Kb. ugyanannyi idős volt, mint az én (európai) kislányom. Nagyon szorgalmas volt egész életében, de nehezen tudta kimutatni az érzelmeit. Nem adta fel, az iskolában keményen tanult, kizárólag a saját kitartásának köszönhetően egyetemi diplomát szerzett, és egy nagyszerű férfihoz ment hozzá.
Ragaszkodott ahhoz, hogy megtartsa a lánykori nevét, mert – ahogy mondta – “olyan nehéz volt megszerezni ezt a nevet”. Sok érzelmet még most sem mutat, de szépen halad az életében. Ő a lányom, pontosan úgy, mint a vér szerinti gyermekeim. Nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rá. Csak azért imádkozom, hogy az élet ne szúrjon ki vele, de szerintem minden szülő ezt teszi. © Pablo-on-35-meter / Reddit
- A thai fiunkat 3 éves korában fogadtuk örökbe. Most 10 éves. Fehér, amerikai család vagyunk, és van egy vér szerinti fiunk. Az első pár nap a ráhangolódásról szólt, az első néhány hétben tojáshéjon lépkedtünk, az első néhány évben legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Most viszont egy hihetetlenül csodálatos, jó modorú fiatalember, akinek az élete teljesen más, mint amilyen az első 3 évében volt.
Időbe telt, de a kitartás, az elhivatottság, a türelem és az őszinteség megtérült. Ma már szó szerint elképzelni sem tudnám, hogy nélküle éljek. Csodálatos ember, és egymásnak lettünk teremtve. © brookebuilder / Reddit - 3,5 éves voltam, mikor örökbe fogadtak, de nagyon jól emlékszem mindenre. Emlékszem, hogy házról házra jártam a nevelőcsaládokhoz, és csak egy otthonra vágytam. A régi szüleim miatt volt bennem egy kis szomorúság, mert egyszer, mikor a mostani apámmal el kellett mennünk a bíróságra valami családi ügy miatt, betegnek tettettem magam, annyira nem akartam látni a vér szerinti apámat.
Elkezdtem a mostani családomnál lakni. Aztán egyik nap jött a szociális munkás, én meg elbújtam a szobámban, mert nem akartam, hogy elvigyenek. Megkérdezte, hogy szeretnék-e ott maradni. Azt mondtam: “Szeretnék a családommal maradni.” Néhány hónap múlva örökbe fogadtak. Szeretem a szüleimet azért, hogy ezt megtették. Most 15 éves vagyok. Igen, vannak hullámvölgyek, néha nagyon mély völgyek, de ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. © El_Nato / Reddit
- A szüleim sosem adoptálták, de mikor 14 éves voltam, beköltözött hozzánk egy 15 éves fiú, aki 21 éves koráig velünk lakott. Kamasz lányként nekem nagyon furcsa volt, hogy ott van egy idősebb fiú, aki idegen, beköltözött a házunkba és a sajátjaként tekint a szüleimre. Hirtelen új szabályok lettek, például nem szaladgálhattam pizsamában a házban, és az első évben nem maradhattam vele otthon egyedül. De kiderült, hogy a világon a legkedvesebb fiú. Bár a furcsa viszonyunk mindig megmaradt, és igazán szoros kötelék sosem alakult ki köztünk, az egész élmény nagyon pozitív volt számomra.
Anyukámat nagyon boldoggá tette, hogy ebben kiteljesedhetett, és úgy érezte, végre megtalálta az életcélját. Sosem fogja megtudni, a családunknak milyen jót tett, hogy ő velünk élt, de remélem, egy napon lesz lehetőségem elmondani neki. © zero_one_zero_one / Reddit - A férjemmel váratlanul örökbe fogadtunk egy 17 éves lányt. Zuhanórepülésben volt az élete. Mi szerető otthont, segítséget, terápiát biztosítottunk neki. Helyrejött és a családunk része lett. Furcsa csupán 9 és 10 évvel idősebbnek lenni a lányodnál, de akkor is a lányunk. SurpriseThere1 / Reddit
- Miután összeházasodtunk, adoptáltunk egy kamaszt. Megtanítottunk neki mindent, amit egy szülőnek meg kell tanítani a gyerekének. Megtanítottuk vezetni, segítettünk neki bejutni a főiskolára, és az adózás rejtelmeibe is bevezettük. Csodálatos fiatal nő, büszkébbek nem is lehetnénk. A legjobb pedig, hogy milyen pillantásokat kapunk, mikor nyilvános helyen anyának és apának szólít minket.
Most 30 éves, mi 37 és 40 évesek vagyunk. 17 évesen került hozzánk, ekkor én 25 voltam, a férjem 27 éves. A legjobb dolog volt, amit valaha tettünk az életünkben, és egyetlen pillanatát sem bántam meg. Főleg most, hogy hamarosan nagyszülők leszünk. - A legjobb barátnőm családja adoptált egy korunkbeli gyereket, mikor középiskolások voltunk. 14-15 éves lehetett, mikor beköltözött hozzájuk. Tartotta a kapcsolatot a vér szerinti családjával, de húgának nevezte a barátnőmet. A nevelőszüleit általában nem szólította anyának és apának. Most mindannyian a 20-as éveink közepén-végén járunk, és a barátnőm szerint minden jól megy. Ők egy fehér, alacsony termetű család, a fiú nagy és afrikai felmenői vannak. Mikor a családi fotókat mutogatják másoknak, mindenki megjegyzést tesz az adoptálásra. De a fiú mindig viccesen reagál, úgy tesz, mintha nem is tudná, hogy örökbe lett fogadva. Összességében jó döntés volt. Főiskolára járhatott, és olyasmit tanulhatott, amire másként nem lett volna lehetősége. © laura_lee_meh / Reddit