Gyerekként észre sem vesszük, hogy szüleink mennyi áldozatot hoznak és mennyi erőfeszítést tesznek, hogy mindennap étel legyen az asztalon, hogy boldog gyerekkorunk legyen, hogy tanulni tudjunk. Aztán felnövünk, és világossá válik, hogy szüleink mennyi nehézségen mentek át.
A következő történetek ilyen szülőkről szólnak.
- Anyukám inkább nem evett, csakhogy apámnak jusson, mert szerinte ő volt az egyetlen, aki a családért dolgozott. © Yanira Lima / Facebook
- Amikor gyerek voltam, anyukám főzött egyszer egy nagyon finom levest, de sosem készítette el többet. Felnőtt koromban megkérdeztem, miért nem főzte meg soha újra. Könnyes szemmel mesélte el, hogy aznap semmilyen ételt nem tudott venni nekünk, ezért minden maradékot összeszedett a konyhában, és azokból lett a leves. Ölelés minden anyukának, akik csodákra képesek a gyermekeikért! © Franklin Fernando / Facebook
- Egy kisvárosban éltünk. Apám elhagyott minket, mikor 3 éves voltam, de szerencsére normális életünk volt. Az anyám mindent megtett: ő varrta a ruháinkat, mosta őket, gondoskodott sérült, beteg emberekről, és még kávét is szüreteltünk a saját kávéültetvényünkről. Soha nem hagyta abba a munkát, soha nem panaszkodott, soha nem fáradt el. Én már aludtam, mikor ő még a varrógépével varrta a ruháinkat. Ha felébredtem az éjszaka közepén, hallottam a varrógép hangját. Mikor reggel felkeltem, akkor is ott ült előtte. © Juan de Dios A. Guatemala/ Facebook
- A szüleim mindent megtettek, hogy jó életünk legyen. Anyukám otthon volt, így állandóan felügyelt rám és a testvéremre, mindig jól tápláltak és tiszták voltunk. Az apám 20 év alatt egyetlen szabadnapot sem vett ki, ennek köszönhetően lehetett iskolai egyenruhánk és felszerelésünk. © Ayk Muebles / Facebook
- 9 testvérem van, és az anyukám meg tudta oldani, hogy szép emlékeink legyenek. Egyszer az egyik bátyám egy babbal teli tányért odavágott az asztalra, és azt mondta: “Megint bab!” Anyukám, akinek nagyon jó humora volt, így válaszolt neki: “Ez nem csak bab. Só, olaj és víz is van benne.” A bátyám nem tudta tovább folytatni a veszekedést, mert muszáj volt nevetnie. © Diana C Jimenez / Facebook
- A nagymamám nagyon hamar megözvegyült 5 gyerekkel, ezért nagyon keményen kellett dolgoznia. A legkisebb fia sokat sírt, mikor neki munkába kellett mennie, és mindig azt kérte, hozzon neki édességet, ha hazajön. Viszont ennyi gyereknek folyton édességet venni nem kevés pénzbe került, ezért úgy döntött, elmegy dolgozni egy édesipari vállalathoz, ahol a selejtes édességet kilóra árulták. Mikor hazaért, és a fia kérte az édességet, a nagyanyám csak annyit mondott, hogy már ott van az asztalon. A fiú odaszaladt az asztalhoz, kibontotta a csomagot, és csalódottan azt mondta: “Ez mind össze van törve.” A nagyanyám bánatos arccal azt felelte: “Igen, tudom, hogy össze van törve. Leejtettem hazafelé jövet.” © Maritza Aravena Norambuena / Facebook
- Szinte minden vasárnap anyám olyan levest főzött, amihez a heti ételmaradékot használta fel. Nekünk ízlett, és fogalmunk sem volt róla, hogy miből van. © Laura Sotelo / Facebook
- Élénken él bennem egy emlék az anyámról, mikor egy egész éjszakán át varrta a népviseleti ruhámat. Azon a napon megtanultam, hogy még az utolsó pillanatban sem szabad arra gondolni, hogy valamit nem tudunk megcsinálni. A tanár gratulált a ruhámhoz, az anyukám még virágokat is ragasztott rá művészien. © Laura Castelan Gonzalez / Facebook
- Mikor kislány voltam, egy nagyon aprócska házban éltünk, amit az anyukám Ranchitának (apró tanyának) nevezett. Nem volt fapadló vagy járólap, csak agyagpadló. Emlékszem, hogy mindig nagyon tiszta volt. Egyszer anyám szerzett kartonpapírokat, és azt terítette le mindenhova. Vörös színű agyaggal kente be, hogy mindig ragyogjon. Mikor mind a négyen még kicsik voltunk, nagyon keményen dolgozott, hogy mindent meg tudjon adni nekünk. © Pia Peñaloza / Facebook
- Sok testvérem van, én voltam a második gyerek. Emlékszem, mikor 10-12 éves voltam, apukám vett nekünk ruhákat karácsonyra. December 24-én sétáltam le az új ruháimban a lépcsőn, és megcsúsztam. Elestem, de nem ütöttem meg magam, mert apukám ott volt és elkapott. © Wilfredo Wilches / Facebook
- Gyerekkoromban semmi pénzünk nem volt, ezért az anyukám a saját kezével készítette el a karácsonyi és a szilveszteri ruhámat. Nem volt telefon, hogy fotókat készítsek róla, de az emlékeimben örökre megmarad. © María José Pérez / Facebook
- Emlékszem, mi sosem vettünk szendvicset. Anyám vett kenyeret, vajat és sajtot – akkoriban a mozzarella és a cheddar létezéséről mit sem tudtam. A sajtot forró vízbe dobta, hogy megpuhuljon és hogy ne legyen annyira sós. Rátette a kenyérre, megvajazta, aztán egy serpenyőben megsütötte. Életem legjobb szendvicse volt ez. © Eduards Amaris Barrios / Genial
- Mikor kicsi voltam, sokszor voltam beteg, fájt a hasam, folyt az orrom. Egyszer, mikor jelmezverseny volt az iskolában, gonosz boszorkának öltöztem, és meg is nyertem. A jutalmam egy csomó doboz zsebkendő volt. Anyukám nagyon örült, mivel ő készítette a jelmezemet rengeteg munkával, én viszont zavarban voltam a nyereményem miatt. © Merrie Islas / Facebook
- A gyerekkorom csodálatos volt, köszönhetően az anyukámnak. Az ő gyerekkorában szinte semmijük nem volt, ezért meg akart nekem adni mindent, függetlenül attól, hogy mennyi mindent meg kellett tennie azért, hogy meg tudja venni. © Carolina Gutierrez Vasquez / Facebook
- A szüleim keményen dolgoztak, de még így is volt olyan időszak, hogy nem volt pénzünk. Általános iskolás voltam, mikor az összes pénzüket az új ház vásárlására költötték. 8 éves voltam, és engem választottak az iskolai bulik osztályjelöltjévé. Ez volt az álmom, de mégis azt mondtam, hogy válasszanak helyettem valaki mást. Bár az új jelöltet nem kedveltem, tudtam, hogy nagyon szeretne jelölt lenni, és az anyagi lehetőségei is megvannak hozzá. Nyugodt voltam és boldog, mert nem akartam a szüleimet ilyen felesleges kiadással is terhelni. Ez részemről nem áldozat volt, csak szeretem a családomat. © Yane Rox / Facebook
- Gyerekkoromban sosem éreztem, hogy szegények vagyunk. A nagyanyám és a nagynéném mindig gondoskodtak arról, hogy mindenünk meglegyen. A szomszéd gyerekektől hallottam, hogy szegények vagyunk, mert nincsenek drága holmijaink. © Rubiela Montoya / Facebook
- Az anyukám a csirke gerincéről szokta leszedegetni a húst, és sosem értettem, hogy miért. Azt sem, hogy a munkahelyéről hozott édességet miért csak mi szeretjük, ő nem. © Lilia Betancourt Guilian / Facebook
Egy kis gyereknek sok minden jó, és természetes. Ismerem a fenti hozzászólásokat, mi is átéltük. A másnapi leves, mi “mindent bele” levesnek hivtuk. Finom volt és gyakran volt teritéken.
Egyik kiemelkedö élményem: nekünk nem tellett felvágotra, kiflire. A legtöbb osztálytársam azt hozta, vagy vette uzsonnára. Én is nagyon szerettem volna megkostólni, kiflit felvágottal enni. Az én uzsonám, sertészsirral kent kenyér, rajta vöröshagyma karikákkkal volt. Minden nap. Egyszer egyik osztálytársam megkérdezte, mi az a finom, amit én hozok magammal.
Ö természetesen virslis kiflit hozott magával. Attól kezdve cseréltünk. Mindketten jól jártunk.
A MAI EMBEREK ezt el sem tudják képzelni
VOLT szeretet és a SZÜLŐKKEL SZEMBE TISZTELET
MA ez egy fogalom NEM ISMERIK nem is tudják mennyire kjó létben vannak a gyerekek
JA
és SOK felnőtt Egyet TUDNAK utálni egymást DE azt NAGYON.
A házastársak SOK CSAK a pénzszerzésre utazik HA MEGTÖRTÉNT akkor jön a
szív_-telen LAPÁT — jó nagy– JÖHET a következő pénzes zsák. SZOMORÚ
Mi négyen vagyunk testvérek és 15 éves voltam karácsonyra új tréningruhát kaptam. Szilveszterkor azt vettem fel, hogy elszökjünk a Nagykőrútra megnézni az utcán bulizókat. A buszra felszállt 2 jólöltözött fiú valami magánbuliba mentek és nem volt partnerük, gondolták elhívnak minket, de meglátta tréningruhát és kiakadt, de annyira, hogy bármikor meglátott 2 hét, 1 év, 20év múlva! is, hangosan elmondta újra és újra a tőrténetet a fülem hallatára. Csak nevetni tudtam rajta mert mi szegények voltunk, de Ők a jómódban sem boldogabbak ha ekkora traumát okozott az ami nekem nagy örömöt.