A fiam, Michael múlt hónapban lett 22 éves, és azt hittem, a kamaszkorral letudtuk a nehéz éveket. Sejtésem sem volt, mekkora vihar készülődik…
A konyhában voltam, éppen ebédet készítettem, mikor Michael bejött, és láttam rajta, hogy ideges.
“Anya, beszélnünk kell” – mondta komoly hangon.
Odafordultam hozzá, éreztem a feszültséget a hangjában. “Persze, mondjad csak, mi az, drágám?”
“Kell egy kocsi.”
Hallgattam pár pillanatig, majd azt mondtam: “Egy kocsi? Mi van a részmunkaidős állásoddal? Hiszen erre spóroltál.”
Michael ingerülten felsóhajtott: “Tudom, de egy örökkévalóságba telne annyi pénzt összegyűjteni, és nekem most van szükségem egy autóra.”
Összeráncoltam a homlokom, megtöröltem a kezeimet, és azt mondtam neki: “Michael, egy autó nagyon drága. Ezt te is tudod. Ezenkívül van munkád, tudsz egy kicsit többet is félretenni, hogy…”
Itt félbeszakított, a hangja türelmetlen lett: “Nem, anya. Én nem tudok tovább várni. Minden barátomnak van már autója, és elegem van belőle, hogy folyton te cipelsz vagy buszoznom kell. Kell a szabadság.”
Egyre gyűlt bennem az idegesség: “Michael, értem, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak úgy vegyünk neked egy kocsit. Ez nem ilyen egyszerű.”
Összeszorította a száját, a szeme beszűkült: “Hát, akkor lehet, hogy elköltözöm apához. Ő majd vesz nekem kocsit.”
A szavai mázsás súlyként nehezedtek rám.
Az exférjem, David mindig is próbálta megvásárolni Michaelt különböző dolgokkal, ahelyett, hogy felelősségteljes szülőként viselkedett volna. Nem hiszem el, hogy a fiamnak egyáltalán eszébe jutott ilyesmi.
“Michael, nem fenyegetőzhetsz azzal, hogy elköltözöl, csak mert nem kapod meg, amit akarsz” – mondtam, és próbáltam megőrizni a higgadtságomat.
“Miért nem? Apa boldogan megveszi majd nekem. Mindig elkényeztet” – mondta dacos hangon.
Vettem egy mély levegőt, próbáltam összeszedni a gondolataimat. “Ez nem az apádról szól. Ez a felelősségről szól. Már felnőtt vagy, és ennek része az is, hogy felelősségteljesen hozol döntéseket.”
Michael forgatta a szemeit: “Igen, felelősségteljes döntéseket, mint például én vagyok az egyetlen a barátaim között, akinek nincs kocsija.”
A beszélgetésünk itt ért véget, de a feszültséget vágni lehetett a levegőben. Nagyon csalódott vagyok és aggódom is.
A következő napokban nem szólt hozzám. Akárhányszor próbáltam felhozni a témát, a fiam veszekedéssel reagált.
Egyik este, mikor leültünk vacsorázni, úgy gondoltam, teszek még egy próbát.
“Michael, megbeszélhetjük újra a dolgot?” – kérdeztem óvatosan.
Sóhajtott, turkálta az ételt a tányérján, és azt mondta: “Mégis miről beszélhetnénk még? Te nem veszel nekem kocsit.”
“Ez nem csak az autóvásárlásról szól, Michael. Hanem arról, ahogyan ezt az egész helyzetet kezeled” – mondtam, és próbáltam higgadt maradni.
Felnézett, és támadó hangon így szólt: “Ezt hogy érted?”
“Úgy értem, hogy fenyegetőzni azzal, hogy elköltözöl, ha nem kapod meg, amit akarsz, az nem felnőtt viselkedés. Nem tisztességes engem így manipulálni” – mondtam, közben egyszerre éreztem dühöt és szomorúságot.
Megvonta a vállát, és azt mondta: “Meguntam a várakozást. Apa meg fogja érteni.”
“Apád nincs itt. És ha kapsz egy autót, az nem old meg semmit. Mi van a kiadásokkal, amivel egy autó jár? Biztosítás, fenntartás…” – mondtam, remélve, hogy meg fogja érteni.
Egy pillanatra csendben maradt, majd eltolta a tányérját magától, és azt mondta: “Anya, felejtsd el. Te ezt sosem fogod megérteni.”
Amint felállt az asztaltól, hirtelen óriási bűntudatot éreztem. Talán túl kemény voltam vele, vagy szülőként ezen a vizsgán megbuktam.
A napokból hetek lettek, és a feszültség a házban egyre csak fokozódott. Michael mind távolságtartóbb lett, legtöbb idejét a barátaival vagy a szobájába zárkózva töltötte.
Egyik szombat reggel egy cetli várt a konyhapulton:
“Anya, elmentem apához egy időre. Nem bírok tovább itt lenni. Talán ő jobban megért engem.”
A szívem darabokra tört, ahogy olvastam ezeket a szavakat. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de azt nem gondoltam, hogy így fog megtörténni.
Rögtön felhívtam, de egyből hangpostára kapcsolt. Egyre nőtt bennem a pánik, miközben arra gondoltam, az apja hol lakhat most. A válás után évekig nem voltunk kapcsolatban.
Egy kis keresgélés után megtaláltam David számát, felhívtam, és reméltem, hogy fel is veszi. Felvette, a hangja meglepettnek tűnt.
“David, én vagyok, Sarah. Csak azt akarom tudni, hogy Michael veled van-e” – próbáltam nyugodt hangon beszélni, pedig pánikoltam.
Egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
“Sarah, mi folyik itt? Michael nincs itt.”
A szívem majd’ kiugrott a helyéről. “Hagyott egy cetlit, hogy hozzád megy és nálad fog lakni. Haragszik rám, mert nem veszek neki autót.”
David idegesen sóhajtott: “Volt egy érzésem, hogy valami ilyesmi fog történni. Nézd, ha idejön, megpróbálok beszélni vele, mert nem futhat el a problémák elől.”
Megköszöntem neki, majd letettük a telefont. Napok teltek el, és egy szót sem hallottam Michaelről. Próbáltam hívni, írtam neki üzenetet, de nem válaszolt. Nem tudtam figyelni semmi másra, folyamatosan érte aggódtam.
Aztán egyik este kopogtak az ajtón. A szívem a torkomban dobogott, ahogy az ajtóhoz szaladtam. Michael volt az fáradtan és csalódottan egy táskával a vállán.
“Anya, beszélhetünk?” – kérdezte halkan.
Megkönnyebbülés öntötte el a lelkemet, ahogy magamhoz húztam és megöleltem: “Persze, gyere be.”
Leültünk a nappaliba, Michael reszkető hangon elkezdett beszélni: “Sajnálom, anya. Nagyon hülye voltam.” Megszorítottam a kezét, és azt mondtam: “Rendben, örülök, hogy visszajöttél.”
Nem nézett a szemembe, kerülte a pillantásomat: “Rájöttem, hogy a menekülés nem megoldás. Apának fogalma sem volt, miről beszélek, mikor megérkeztem hozzá.” Bólogattam, szomorúságot és megkönnyebbülést is éreztem. “Örülök, hogy nem esett bajod. De tényleg beszélnünk kell a történtekről.”
És beszéltünk. Beszéltünk a felelősségről, a kommunikációról, a felnőttség nehézségeiről. Nem volt könnyű beszélgetés, de szükség volt rá. Végül Michael megértette, hogy egy autó nem csupán a szabadságvágyának valóra váltását jelenti, hanem felelősséggel is jár. Én pedig megértettem, mennyire fontos a kommunikáció, még akkor is, ha nehéz.
Attól a naptól kezdve dolgozunk a kapcsolatunkon, ami erősebb, mint valaha. Tudom, hogy jönnek még nehézségek, de már együtt fogunk szembenézni velük.