Az élet sokat változott, és a családok szerkezete is más lett. Ezért egyre többször merül fel a kérdés, hogy vajon a gyerekek felnőve figyelmen kívül hagyhatják-e gyermeki kötelességeiket a szüleik felé. A kérdés azért is foglalkoztat egyre többeket, mert sokan felnőttként sem mernek nemet mondani a szüleiknek, készek feláldozni értük saját álmaikat, csak ne hallják őket panaszkodni. Emiatt sokan vannak, akik nem olyan életet élnek, amilyet akarnak, akik a bűntudat és az olyan tartozás érzésének foglyaivá válnak, amit valójában lehetetlen visszafizetni.
Ez egy komoly téma, ami a felnőtt gyerekeknek segít megérteni, hol húzódik az a vékony választóvonal a hála és az önfeláldozás között.
Nélküled nem léteznék, de te döntöttél úgy, hogy megszülessek.
A manipuláló szülők egyik kedvenc mondása: “Én hordtalak 9 hónapig, éjszakánként nem aludtam, el sem mozdultam az ágyad mellől. Hol van mindezért a hála?” Ezek azonban olyan természetes dolgok, melyeket minden nő megtesz, aki úgy dönt, hogy gyermeket vállal. Ugye?
A gyereknek sejtése sincs arról, hogy minden törődést és gondoskodást vissza kell majd fizetnie. Amikor viszont a szülők hálát kérnek tőle, az irántuk való szeretete lassan halványodni kezd, kölcsönös szemrehányások merülnek fel, melyek később egymás iránti csalódássá nőhetik ki magukat.
A felnőtt gyermekkel szemben támasztott igények és követelések akkor jelennek meg, mikor már a születésénél elvárásokat támasztottak a gyerekkel szemben. A szerető családokban a törődés természetes dolog, a szülők számára az új családtagról gondoskodni természetes, ezért nem merül fel később a szülőkben, hogy elvárják a hálát a gyerektől.
Olyan sokat adtam neked, sajnálom, hogy észre sem vetted.
Életük első pillanatától kezdve a gyerekek mindenüket a szüleiknek adják, amijük csak van: a tekintetüket, az öleléseiket, a mosolyaikat, az első szavaikat, a saját kezükkel készített rajzokat. A szülőkben meg kell hogy legyen a vágy és az erő, hogy mindezt észrevegyék. Ha az apró dolgokat nem értékelik vagy észre sem veszik, nem meglepő, hogy a gyerek nem fog erős kötődést érezni irántuk a jövőben. Mondani sem kell, hogy ilyen esetekben a gyerek az idős szüleivel sem fog törődni. A legjobb esetben alapvető dolgokkal ellátja ugyan a szüleit, például bevásárol nekik, gyógyszert visz, de a lehető legritkábban próbálja meglátogatni őket.
A szülők nem mindig lesznek a gyerekhez legközelebb álló emberek.
A szülő kétségkívül meghatározó szerepet játszik minden ember életében, de ez nem azt jelenti, hogy kizárólag ő az, akiben a gyerek bízhat. Sajnos ennek éppen az ellenkezője is előfordulhat, mikor a szülő és a gyerek között meg nem értés, a támogatás hiánya vagy a szülő részéről a gyerek problémáinak figyelmen kívül hagyása jelentkezik. Ráadásul a szülőtől kapott kritikák még jobban fájnak, mintha azt a gyerek egy idegentől kapná. Ez pedig tovább súlyosbítja a helyzetet.
Annak ellenére, hogy egyesek mindenáron megpróbálják tisztelni a szüleiket, józanul kell értékelni a helyzetet. Ha valaki úgy érzi, hogy a szülei részéről elhanyagolást, megalázást kap, nem tudja velük megosztani a gondjait, akkor ez nem egy szereteten alapuló kapcsolat. Ne élj illúzióban: ha gyerekkorodban nem támogattak, nagy az esélye, hogy felnőttként sem fognak. Ilyen esetben pedig mindenkinek joga van visszautasítani a szülei támogatását, hiszen ő sem kapott tőlük ilyesmit soha.
Ezzel szemben viszont, ha egy szülő mindig feltétel nélkül szerette a gyerekét, mikor a gyerek felnő, nem fogja azt érezni, hogy bármit is vissza kell fizetnie. A szülőkről való gondoskodás kézzel fogható formái természetesek lesznek a gyerek számára, így fejezi ki pozitív érzelmeit, melyek felhalmozódtak benne az évek során.
Az ún. barátság elmélet szerint a gyereknek ugyanazt kellene adnia a szüleinek, amit ad a barátainak is, mert a baráti kapcsolatokat önkéntesen tartják fenn. Ha a szülő és a gyerek között nincs érzelmi viszony, ott nem elvárható a gyermeki kötelesség teljesítése sem.
Nem leszek az az ember, akivé te akarod, hogy váljak.
A szülőknek lehetnek elképzeléseik a gyerekük jövőjével kapcsolatban, de ezek sohasem állhatják útját a gyerek saját vágyainak, céljainak. Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy magad hozol döntéseket, te választasz magadnak életutat. Ez lehet hasonló a szüleidéhez vagy éppen teljesen más.
Már a kisgyerekek is tudják, hogy mit akarnak, de ha folyton a szülők hozzák helyettük a döntéseket, akkor olyan felnőttekké válnak, akik félnek attól, hogy hibáznak, kudarcot vallanak, és a saját életük iránti felelősséget mindig másvalakire hárítják át.
Ha úgy döntesz, hogy lemondasz a saját terveidről csak azért, hogy megfelelj a szüleid elvárásainak, az azt jelenti, hogy valaki másnak láttatod magad, azaz szerepet játszol. Feláldozni az álmaidat a családi elvárások miatt a legjobb út a neheztelés, a harag és a fájdalom megszületéséhez, melyek aztán egész életedre veled maradnak.
Az egészséges családi kötelék lehetővé teszi, hogy önmagad legyél. Ha más a helyzet, itt az ideje erről elbeszélgetni és felállítani a határokat.
Nem áldozom rátok az időmet.
Sokszor előfordul, hogy a szülők minden egyes percüket a gyerekkel akarják tölteni, mert nincs saját hobbijuk és céljuk az életükben. Mikor a gyerek felnő, ennek az lehet a következménye, hogy a szülők ugyanekkora figyelmet és ugyanennyi időt várnak el tőle viszonzásképp.
Ha egy normál helyzetről beszélünk, a gyerekek felnőnek és elkezdik a saját életüket, miközben a szülők együtt maradnak, és megmarad az önmegvalósításra való törekvésük a teljes gyereknevelés időszakában és azt követően is. A probléma akkor van, ha a gyerek a “ragasztó” szerepét tölti be a szülők között, majd ha felnő, akkor az egész család szétesik.
A gyerek eldöntheti, hogy milyen segítséget kész nyújtani, többet követelni nincs értelme. Nem számít, hogy valakinek hány gyereke és hány unokája van, elsősorban mindenkinek magának kell tudnia gondoskodni saját magáról.
És nem tudom neked visszaadni a te idődet sem.
Megsértődni a gyerekre azért, mert nem fizeti vissza a szülői gondoskodást, olyankor fordul elő, mikor a szülő nem volt képes megvalósítani a céljait, és úgy fogja fel, hogy a gyerek születése vette el a lehetőséget a tervei valóra váltásától. A gyerek azonban nem tudja visszaadni azt az időt, amit a szülei annak idején nem fordítottak saját magukra.
Az első években természetes, hogy a szülők szinte minden idejét a gyerek köti le. De hogy a későbbiekben a szülők hogyan kezelik a saját idejüket, az csakis rajtuk múlik. Ha valamilyen ok folytán a szülői szerep nem okoz nekik örömet, elkezdenek bűnbakot keresni, aki “ellopta” a legszebb éveiket. Ennek következtében tűnik fel a sértettség azzal az igénnyel együtt, hogy a gyerek igenis kompenzálja mindazt, amit a szülők miatta elvesztettek.
Néhány statisztika
Amerikai szociológusok kutatásai szerint nagy különbség van a szülők által elvárt anyagi támogatás és aközött, amit a gyerekek terveznek biztosítani nekik: a megkérdezett szülők 92%-a azt mondta, hogy semmilyen anyagi támogatást nem vár a gyerekitől a nyugdíjas éveiben, 1%-uk teljes anyagi támogatást vár, 2%-uk arra számít, hogy a gyerek állja majd a kiadásaik nagy részét, 5%-uk szerint pedig a gyerek csak a szükséges támogatást kell hogy biztosítsa nekik.
Annak ellenére, hogy a legtöbb szülő tehát semmiféle anyagi támogatást nem vár a gyerekétől, a gyerekek 63%-a nyilatkozott úgy, hogy tervezi segíteni szüleit anyagilag a nyugdíjas éveikben. 61%-uk pedig kész arra, hogy magához vegye a szülőket, mikor azok már nem dolgoznak.
Összefoglalás
A legjobb, amit egy szülő tehet, hogy szabadságot ad a gyereknek, és lehetőséget arra, hogy a saját életét élje. Ha hagyod, hogy a gyerek a saját hibáiból tanuljon, ha tiszteled a döntéseit és az álmait, ha támogatod, segíted, nem erőlteted rá a véleményedet, akkor olyan felnőtt válik belőle, aki számára természetes érzés lesz a hála és a felelősség a szülei iránt. Ha pedig a szülők is úgy élnek, hogy magukra is szánnak időt, nem fognak szembesülni azzal az érzéssel, hogy lemaradtak valamiről, feláldozták az életüket.