Mikor gyereket nevelsz, nagyon komolyan és felelősen meg kell gondolnod, hogy mit mondasz neki. Minden ártatlannak tűnő mondat és cselekedet nagy sebeket hagyhat a gyerekben, amiket még felnőttként sem fog elfelejteni. Ezt bizonyítják a következő történetek is, melyeket olyan emberek osztottak meg, akik elvesztették a szüleikbe vetett bizalmukat.
Ha szülő vagy, neked is tanulságként szolgálhatnak, hogy mennyire fontos meghallgatni a gyermekedet, bízni benne és hagyni, hogy kinyilvánítsa a véleményét.
1.
Az anyukám több könyvet is írt. Ma már nagyon sikeres és egyre többen veszik a könyveit. Emlékszem, hogy mindig a szobájában volt, mikor írt. Nagyon hiányzott, mindig egyedül kellett játszanom.
Aztán eldöntöttem, hogy elolvasom az egyik könyvét. A legelső oldalon az állt: “A lányomnak – Sajnálom, hogy nem volt anyukád.” Megható volt, de ez volt az a pont, amitől kezdve már semmit nem érzek többé. © Ward № 6 / vk
2.
Volt egy naplóm, amibe rövid történeteket írtam. A tinédzsereknél szokásos témákról, mint a fiúk, az első szerelem és hasonlók. Talán primitív volt, de ez volt az első próbálkozásom. Csak a legjobb barátomnak engedtem, hogy elolvassa. Kiderült, hogy az anyám is elolvasta és nem mondta el nekem. Egyszer még a fogalmazási készségemet is leszólta.
Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, mit jelent a szégyen és a gyűlölet. © Pushkanaizzer / pikabu
3.
8-9 éves lehettem, mikor eltűnt a nagymamám aranyórája. Nagyon aggódott, mert egy elég drága óra volt. A nagybátyám, a nagynéném és az anyám elkezdtek vallatni engem. Leültettek a konyhaszékre és mondták, hogy nézzek a szemükbe. Elmondtam nekik, hogy fogalmam sincs, hol van az óra, de csak tovább faggattak. Sírva fakadtam, mert a három felnőtt sehogyan sem hitt nekem.
4 órán át vallattak. Olyanokat mondtak, hogy “Talán elfelejtetted?” és “Mindenkivel előfordul.” A szánalom és a fenyegetettség érzése keveredtek a fejemben.
Akkor valami eltört bennem. Nem bíztak bennem. Az igazat mondtam és ők nem hitték el. Ez a törés idővel egyre nagyobb lett, a gyermeki gondtalanságom és bizalmam eltűnt. Végül már annyira elegem lett, féltem és szorongtam, hogy úgy döntöttem, hazudni fogok nekik, csak hagyjanak már békén. Azt mondtam nekik, hogy az órát odaadtam az egyik osztálytársamnak.
A nagybátyám elment ehhez az osztálytársamhoz, de ők természetesen nem tudtak semmiről. Következő nap dühösen és megszégyenülten mentem iskolába. Bocsánatot kértem az osztálytársamtól, de egész nap nem tudtam figyelni, mert csak ez a dolog járt a fejemben. Nem akartam hazamenni oda, ahol a saját anyám elárult engem, nem hitt nekem, a saját fiának.
Egy héttel később a nagyanyám megtalálta az óráját. Senki sem kért tőlem bocsánatot. Miért kellett volna bocsánatot kérniük egy gyerektől? Tettek bármi rosszat? Nem bíztam többé sem az anyámban, sem a rokonaimban. Nem nagy ügy. © Hottabov / pikabu
4.
Gyerekkoromban művészeti iskolába jártam. Imádtam rajzolni, de nem igazán voltam jó benne. Ezért otthon is sokat gyakoroltam, anyunak szoktam rajzolni. Emlékszem, hogy ez mennyire fontos volt nekem, órákat töltöttem egy-egy rajzzal, többször újra kezdtem, de heti 3-4 alkalommal készítettem egy rajzot ajándékba anyunak. Minden alkalommal mosolygott, és eltette valahova a rajzokat, azt mondta, megőrzi őket. És én hittem neki.
De egyszer megláttam, hogy széttépi és kidobja őket. Emlékszem, hogy a világom alapjaiban rendült meg. A következő néhány hétben titokban sírtam, abbahagytam a művészeti iskolát, és nem rajzoltam többé.
Még most sem értem, miért kellett ezt csinálnia. Csak 12 éves voltam és nem voltam annyira rossz (még mindig megvan néhány rajzom). Néha ma is elkezdenék rajzolni, de nem megy… Egyből beugrik az a pillanat. Félek, sosem leszek túl rajta. © Ward № 6 / vk
5.
8-9 éves voltam és ének-zene csoportba jártam. Volt ott egy fiú, duci, elkényeztetett, Mike-nak hívták. Nem szerettem, mert sokszor piszkálta a lányokat, és sehogyan sem tudtunk visszavágni neki, mert olyankor sírva odaszaladt az anyukájához, aki folyton megvédte. Az ő és az én anyukám összebarátkoztak.
Egyszer egy esti koncert után az anyukáinkkal elmentünk egy vidámparkba. Volt ott mindenféle jó dolog, egy vonat is gyerekeknek. Síneken ment, át egy alagúton. Az anyukák pedig befizettek minket rá. Kétszer is mehettünk vele. Ez nagy dolog volt nekem, de volt egy gond: Mike és én is a kormányhoz akartunk ülni. Az anyukája azt mondta: “Csináljuk azt, hogy először Mike ül oda, aztán te.” Egyetértettünk, először Mike ült a kormányhoz. Aztán felálltam, hogy helyet cseréljünk, de Mike ott maradt. Megint ő akart ott ülni.
Mondtam neki, hogy arról volt szó, hogy aztán helyet cserélünk, de az anyukája azt mondta, hogy “Ő a fiú, és egyáltalán miért akarok én a kormányhoz ülni?” Anyámhoz fordultam, hogy segítsen, és hallottam, hogy kiabál: “Vagy leülsz mellé és úgy mentek vagy egyáltalán nem mehetsz újra! Világos voltam?!”
Nem akartam elhinni. A legrosszabb az volt az egészben, hogy az anyám, a hozzám legközelebb álló ember nem állt ki mellettem. Tudom, hogy butaság, mert ma már majdnem 22 éves vagyok, de még mindig olyan rosszul érzem magam ettől, hogy sírva tudok fakadni. Bárcsak sose ültem volna fel arra a vonatra. © Ofigela / pikabu
6.
12 éves voltam. Akkoriban sokat videojátékoztam, meg voltam őrülve értük. Szünetekben még éjjel is játszottam, akár 2-ig is fent voltam. Az anyám próbálkozott, hogy valami más is érdekeljen, de nem sikerült neki.
Aztán kidolgozott egy motivációs tervet. Fogadást kötött velem. Abba kell hagynom a játékot 3 hónapra (nyáron), és ő ad nekem 300 dollárt (amit arra költhetek, amire akarok). Belementem. Erős voltam, 3 hónapon át kint játszottam, közben elképzeltem, hogy 300 dollár üti a markom.
Már biztosan kitaláltátok, hogy anyám nem adta oda a pénzt. Nem azért, mert nem volt neki ennyi. Volt. “Nagyon sokat költöttünk a nyáron, kaptál új kabátot, cipőt és egy új asztalt. Mit kezdenél azzal a pénzzel? Túl sok az neked!”
Mikor azt mondtam: “Anya, megegyeztünk!”, azt mondta, hálátlan vagyok.
Ez volt az a pillanat, amitől kezdve már nem bízom benne. © PaulBoimer / pikabu
7.
A 2000-es évek elején, mikor 8-10 éves voltam, nagyon akartam egy LEGO-t. Jó gyerekként elkezdtem pénzt spórolni rá, félretettem a zsebpénzemet. Egy nagyon biztos helyre rejtettem a pénzt (vagyis azt hittem). De az iskola első napja előtt a rejtekhelyem üres volt.
Kiderült, hogy anyám vette el a pénzt, és különböző dolgokat vett rajta nekem, amikre az iskolakezdéshez volt szükségem. Nem kért bocsánatot, és vissza sem adta.
Ekkor a szüleimbe vetett bizalmam teljesen megszűnt. © Manyamirok / pikabu
“Egy héttel később a nagyanyám megtalálta az óráját. Senki sem kért tőlem bocsánatot. Miért kellett volna bocsánatot kérniük egy gyerektől? Tettek bármi rosszat? Nem bíztam többé sem az anyámban, sem a rokonaimban. Nem nagy ügy”
az első amit megjegyeznék, hogy hazudott a srác, és még kitüntetést várt érte, le se esett neki, hogy továbbra is azt hitte mindenki, hogy ő lopta el az órát, amikor megtalálták az órát valószínűleg úgy vették, hogy a kis kleptó visszaszerezte, majd ahelyett hogy lett volna benne bátorság vissza adni, csak úgy vissza csempészte, a szülök meg inkább ráhagyták a kis gerinctelenre. Hazudtál kisfiam és még te nem tudsz ezek után bízni másokban ??? nekem ez beteg, de legyen, hogy leesett nekik, hogy a gyerek hazudott miután megtalálták az órát. Miért is kéne elnézést kérniük?? senki nem vádolta a srácot, simán mazóból felvállalta. Örülhet, hogy nem vitték orvoshoz. Ha tényleg önzetlenül vállalta volna fel akkor sose hallottunk volna erről a cikkről, mert nem nyivákolna miatta 🙁
Na, úgy látom, téged is elkényeztetettek gyerekként. Fogalmad sincs arról, hogy milyen, amikor a saját rokonaid, szeretteid nem bíznak benned, és nem hisznek neked. Remélem sosem lesz gyereked, ha ilyen a felfogásod…
Remélem, nincs gyermeked, agri …… szívből sajnálnám Őt !
Látszik, hogy nem éltél át ilyent gyerekként… amikor mindenáron rád akarnak bizonyítani olyant,amihez semmi közöd… ne egy felnőtt agyával ítéld meg… neki eszébe sem jutott, hogy a felnőttek ezt gondolják róla!
Ember, te egyáltalán nem olvastad a sztorit? Vagy csak nem tudsz értelmezni?
Leültették és órákon át vallatták és alázták! Tudod Te azt, hogy milyen érzés egyáltalán?
Mikor a saját anyád, apád, rokonaid megvádolnak mikor ártatlan vagy, és nem hisznek neked?
“Leültettek a konyhaszékre és mondták, hogy nézzek a szemükbe. Elmondtam nekik, hogy fogalmam sincs, hol van az óra, de csak tovább faggattak. Sírva fakadtam, mert a három felnőtt sehogyan sem hitt nekem.
4 órán át vallattak. Olyanokat mondtak, hogy “Talán elfelejtetted?” és “Mindenkivel előfordul.” A szánalom és a fenyegetettség érzése keveredtek a fejemben.”
8-9 éves gyerekről van szó, baszki, 4 órán át vallatják, persze h a végén mond egy hazugságot, mikor rájön, hogy azok az emberek akik ilyen korban még a világot jelentik neki, és a legfontosabbak, semmibe veszik, és nem hisznek neki!
Remélem ha van gyereked, nem így neveled, hogy órákon át vallatod aztán ráfogod hogy hazug. Az emberek gonoszak, és szörnyű hogy a saját gyerekeikkel szemben sem tud némelyik egyed egy csöpp együttérzést sem mutatni.
A gyereknek semmi hibája nem volt, ha nem engedik felállni az asztaltól addig, amíg nem “vallja be amit tett” akkor mit kellett volna tennie? Ott éjszakáznia? Nonszensz! 🙂
Nem mondanám, hogy “simán mazóból felvállalta”, ha rád kényszerítenek valamit, az nem mazóból felvállalás.
És a szülőket kellett volna orvoshoz vinni 😉
Ez komoly? Ki itt a beteg?
Ha fiatalabb lennek azt mondanam” mindjart eldobom az agyam”…dasz
Te is egy jo nagy gyoker vagy.
Orakig csesztettek a gyereket es fel sem merult bennuk hogy nem o a tettes, rogton ot vettek elo mint legfobb gyanusitottat. Azert ha egy gyerekkel ugy bannak mint egy bunozovel nem egy kellemes erzes foleg ha felnottkent tudnod kene hogy felnott fejjel se az.
Egyaltalan nem tudom okolni a sracot mert kvazi sarokba volt szoritva raadasul alaptalanul. Az osszes tortenet szerint a szulok voltak a gyokerek es egyertelmu hogy nem volt valo nekik a szuloi let.
En se voltam egy minta gyerek de engem tamogattak a szuleim es nem ugy bantak velem mimt egy utolso szarral vagy bunozovel. Egy gyerek eleteben rengeteg jelent a szulo iranti bizalom es azt se felejtsuk el hogy a szulo formalja a gyereket szoval egy ilyen eset utan csoda ha egyaltalan megbirnak bizni masokban vagy onmagukban. Ott volt a rajzolos gyerek aki lehetett volna egy remek muvesz ilyen lelkesedessel es ennyi gyakorlassal de ezt mar sose tudjuk meg hala az anyjanak. Az en anyam a mai napig a falon bekeretezve tartja az ovodaban! keszitett enyhen szolva ronda alkotasaimat bar en sose voltam ugyes es nem js muveszi palyan mozgok de ez akkor rohadt jo erzes volt. Nem lennek meglepodve ha ezek a “szulok” amugy utalnak a sajat gyerekuket. “Ulj oda melle vagy egyaltalan ne ulj le” hat gratulalok az ev anyjanak hogy a mas gyereke fontosabb a sajatjanal, nem beszelve arrol hogy egy ilyen esetnek van olyan sulya mint egy halalos balesetnek mondjuk a gyerek szemnek. Vegulis az a normalis ha a gyerek nem bizhat a sajat szuleiben es nem is szamithat rajuk. Kozbe meg csodalkozunk ha felnottkent egy antiszocialis valaki lesz vagy szelsosegesebb esetben rosszab.
Ismet gratulalok a zsenialis kommenthez kedves “biztos a gyerek a gyoker”. Pontosan olyan a hozzaallasod mint a szuloknek a tortenetekbol. Csak azt remelem hogy neked nincs se gyereked se allatod mert eg ovjon barmit is toled.
Neked meg gyerek nem való a kezeid közé. Abszolút érthető a bizalomvesztés. Lopással vádolták!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Azt a kisgyereket, aki semmit nem tudott az óráról!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! 4 órát vallatták!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! És bocsánatot sem kértek!!!!!!!!! Ezt próbáld felfogni, mert szerintem annyi empátia sincs benned, mint egy kismacskában! Szégyen, ahogy a gyerekkel bántak! Én sem bíznék soha többet bennük. Én meg tőled dobom el az agyam.
Agri: egyszerűen csak buta vagy, de okosnak és tökéletesnek hiszed magad. Egyszer talán kinyílik a szemed, de ha nem, akkor legalább boldogan halsz meg.
” senki nem vádolta a srácot, simán mazóból felvállalta”
Talán olvasd el még egyszer…
A gyerek nem volt hazudós, egyszerűen kikészítette a “pszichoterror”, amit alkalmaztak vele szemben, és hazudott, hogy szabaduljon tőle. A felnőtteket is meg lehet így törni, nemhogy egy gyereket…
Csak az szóljon hozzá, aki megélt ilyen, vagy hasonló helyzetet, a többi ne alkosson véleményt arról amiről fogalma sincs!
LOL! Úgy érted azt ne tegyük amit itt most te? XD
Nagyon sok hasonlóságot véltem felfedezni a fenti szösszenetek és a saját gyermekkorom közt! Bár az enymben még pluszban volt test szégyenítés, tettlegesség – sajnos nagyon sok – és ami a mai napig tart a fiú testvér(ek) maximális előtérbe helyezése velem szemben…. Bár jó ideje dolgozom rajta, sajnos nem úgy néz ki, hogy profi segítség nélkül valaha is túlteszem magam ezeken, még így 46 éves fejjel sem. De a környezetemben élő gyermekek szüleit ezerrel figyelmeztetem, hogy mit nem szabad a gyermekükkel megtenni annak érdekében, hogy az én lelki töréseimhez hasonló ne érje az ő gyermekeiket miattuk…
Gyerek voltam. Állami gondozott gyerek. A szüleim eleinte nm jártak hozzánk látogatóba, de mivel örökbe se engedtek minket fogadtatni, így lassan bele léptek az életünkbe. Fokozatosan. Apám talán többször is jött. A legutolsó alkalomkor rengeteg játékot hozott, majd azt mondta h várjuk meg bent a jászó szobában hamarosan vissza jön. Soha többet nem láttam. Aznap megszöktette a 16 éves nővéremet aki neki nem is volt a lánya. (Anyukám első házasságából származott). Amikor ez kiderült Apukámat kitiltották a Gyerekotthonból. 2 hete hunyt el. Soha nem kerestem. Egy világ tört össze bennem. És nem volt elég h eme döntés miatt lemondott rólunk, de kiderült hogy a nővéremmel megpróbált erőszakoskodni az nap. Csupán egy kislány volt aki nem tudta megszokni a hírtelen tehert h elvittek minket otthonról. És ezt Apukám kiakarta használni. Szégyellem a mai napig azt h ilyen Édesapám van.
Az én anyám meg elolvasta a naplómat, utána meg még hazudott is, hogy ő hozzá se nyúlt. És én legalább tízszer elmondtam neki, hogy az az én magánszférám, abba ne tessék beleolvasni. De csak azért is. Egy lakatos kis emlékkönyvem volt, amire mindig visszatettem a lakatot, és nem árultam egy, hol a kulcs. De biztos, hogy elolvasta, mert mire hazaértem az iskolából, nem volt rajta a lakat, hanem mellé volt letéve. Átmentem a szobájába, hogy miért olvasta el a naplómat, de ő azt mondta, hogy nem olvasta el. Szinte hallatszott a hangjából, hogy hazudik. És akkor épp szerelmes voltam valakibe, és nem tudom hogy az egész naplómat elolvasta-e, de azt a részt biztos, amiben arról írtam, és szinte minden veszekedésnél felhozta. Mindig ezt mondta: “Ja, már szerelmes vagy, és elmondani nem mered, de legalább már tudom!” Mindössze 16 éves voltam akkor. Milyen anya az ilyen?