Testi rendellenességgel születni nem könnyíti meg egy gyermek életét sem. Ám még szörnyűbb helyzet, ha emiatt a szülők nem hajlandók felnevelni a gyermeküket, inkább magára hagyják őt. Jono gyermekkora óta tisztában volt az igazsággal, és teljes mértékben elfogadta a külsejét, hogy másokat is a sztereotípiák ledöntésére ösztönözzön.

Egy genetikai rendellenesség és egy szomorú döntés.

A most 37 éves Jono Lancaster külseje születésétől fogva különbözött a többi gyerekétől. Állkapcsa alulfejlett volt, arccsontjai hiányoztak, fülei pedig leginkább Bart Simpsonéra hasonlítottak. Betegségének neve Treacher Collins-szindróma, ami egy ritka genetikai rendellenesség, mely arc- és fejdeformitással jár. 50.000-ből csupán 1 születésnél fordul elő.

Egy ilyen gyermek sok nehézséget okozhat a szülők számára is, de amit Jono szülei tettek, arra mégsem számított senki. 36 órával a születése után aláírták a papírokat, és hivatalosan is lemondtak gyermekükről.

A kis Jono tehát rögtön születése után magára maradt, és ez később is nagy hatással volt rá. Biológiai szülei akkoriban a 20-as éveik elején jártak, Jono volt az első gyermekük, és valószínűleg úgy gondolták, a nevelése túl nagy terhet jelentene nekik.

Örökbe fogadó anyukája a leghűségesebb szövetségese és támasza.

A szomorú kezdet ellenére Jonot mintha csak egy angyal vette volna pártfogásába, az élete úgy megváltozott. Jean fogadta őt örökbe 2 hetes korában, és hivatalosan 5 évesen vált a szülőjévé.

“Fantasztikus munkát végzett, hogy megóvjon engem” – mondta Jono, felidézve azt is, hogy a kórházban figyelmeztették a nőt a baba kinézetére, de nagy boldogság, hogy Jean ezzel mit sem törődött. “Mindig azt mesélte, hogy mikor először meglátott, nem tudott nem mosolyogni.”

“Csakis szeretetre van szükséged! Az anyai szuperhős szeretetre!” – írta Jono Instagramon anyukájának. A szomorú valóság ellenére, hogy biológiai szülei az első pillanatban elhagyták őt, sosem érezte magát magányosnak, mert anyukája mindig biztonságos fészket biztosított neki a külvilággal szemben.

Gyermekkorában anyukája fokozatosan tárta fel az igazságot Jono előtt az igazi szüleiről, hogy apránként befogadhatóbbá tegye a történteket számára. “A lehető legnagyobb tapintattal mondta, hogy a szüleim nem tudtak megbirkózni ezzel a helyzettel. Ahogy idősebb lettem, és jobban megértettem a dolgokat, azt mondta, hogy ‘csak nehezen tudták elfogadni, hogy más vagyok’.”

Kamasz évei alatt fokozatosan elfogadta önmagát.

Születése pillanatától kezdve küzdött önmaga elfogadásával, és ez a folyamat még mindig tart. Amikor elkezdte a középiskolát, Jono megbékélt az emberek előítéleteivel. “Olyan gyerekek vettek körbe, akik korábban nem ismertek. Sosem találkoztak olyannal, akinek az enyémhez hasonló arca lett volna.”

Akkoriban haragudott biológiai szüleire, és ezt az érzést csak akkor tanulta meg kezelni, mikor 20 éves lett. Ekkor kezdődött nála a gyógyulás időszaka, melynek révén olyan nyitott és magabiztos emberré tudott válni, amilyen ma.

Egy másik dolog, ami növelte az önbizalmát, hogy megcsókolhatott egy olyan nőt, akiről sosem gondolta volna, hogy viszonozza a vonzalmát. “Korábban úgy gondoltam, engem nem lehet szeretni, aztán hirtelen a világ legvonzóbb emberének éreztem magam. A lány azt mondta: ‘Szeretem az arcodat.’”

Juno célja, hogy bátorítsa azokat, akik szintén ezzel a rendellenességgel küzdenek.

Juno 25 éves volt, mikor megtudta szüleiről az igazságot, hogy elhagyták őt. Elolvasta az örökbefogadási papírokat, és azt gondolta: “Ennek a két embernek szeretnie kellett volna engem, de nem tudtak kötődni hozzám.”

Ezután elhatározta, hogy ad nekik egy esélyt ennek a kötődésnek a kialakítására, és 2009-ben küldött nekik egy levelet, melyben kérte őket, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot. Sajnos azt a választ kapta, hogy nem akarnak semmilyen kapcsolatot.

Jono bízik benne, hogy jó példával szolgálhat azoknak, akik hasonló betegséggel küzdenek, és segíthet nekik az önbizalmuk építésében. Jono mára végre elfogadta önmagát. Modellként is dolgozik. “Nézem az arcomat, és ahelyett, hogy azt kívánnám, bárcsak feljebb lennének a szemeim, inkább csak mosolygok.”

Bár szüleinek valószínűleg sosem lesz képes megbocsátani, egy valamit mégis megértett: “Ők hoztak engem erre a világra. Azt az életet kell élnem, amit tőlük kaptam. Hosszú út vezetett idáig. De egy olyan helyen vagyok, ahol boldogság és öröm van.”

A cikk a BS angol nyelvű cikke nyomán készült a Kuffer fordításában.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét