A családi kapcsolatok tele vannak hullámvölgyekkel, a konfliktusok akár életre szólóan is megsebezhetik a kötelékeket. Néha az apró tettek összeadódnak, és véget vetnek annak a bizalomnak és szeretetnek, amit korábban feltétlennek hittünk.
A következőkben egy bátor ember történetét olvashatod, akinek édesanyjával kapcsolatban volt szörnyű tapasztalata.
A történet így szól.
A 4 testvér közül én vagyok a legidősebb és az egyetlen fiú. Anya mindig is lányokat akart, ezért mikor az első lánytestvérem megszületett, anyám már nem törődött velem. És ez csak rosszabb lett, mikor a másik két húgom is megszületett. Amikor apukám meghalt, én maradtam az egyedüli férfi a családban, akit az anyja nem akart, és akivel a testvérei sem foglalkoztak, mert ők anyával építettek ki nagyon szoros kapcsolatot.
Anyám imádta mindenkinek azt mondogatni, hogy ő lányos anyuka. El szokta mesélni, hogy az álma vált valóra azzal, hogy lányai születtek. Engem gyakran otthon hagyott, mikor a lányokkal szervezett programot. De anya-fia napunk sosem volt. Néha, mikor mondtam valamit, rám nézett, és azt mondta, el is felejtette, hogy én is itt vagyok. Sosem szégyellte magát emiatt. Én mindent megtettem, hogy jó fia legyek, hogy elnyerjem a szeretetét, de nem jött össze.
Amikor 18 éves lettem, megszakítottam vele a kapcsolatot, és terápiára kezdtem járni, hogy újra felépítsem az önbizalmamat, és megpróbáljak gyógyulni.
A húgaimmal sem tartottuk a kapcsolatot. Bevallották, hogy nem hiányoztam nekik, amikor megtudták, hogy anyánknál komoly betegséget diagnosztizáltak. Azt akarták, hogy segítsek a gondozásában, de én nem voltam hajlandó segíteni. 4-szer kerestek meg ezzel, és az utolsó alkalommal azt mondtam nekik, tőlem semmit ne várjanak. Azt mondtam, hogy a kisujjamat sem fogom mozdítani, és egyetlen fillért sem áldozok anyánkra, miután ő félredobott engem, ahogy az első lánya megszületett. A húgaim viszont azzal jönnek, hogy ő akkor is az anyám, ők a testvéreim, a családom. A legidősebb húgom szerint önző vagyok és elkényeztetett, aki úgy viselkedik, mint egy gyerek, csak mert “anya nem szereti őt”. De szerintem én nagyon is felnőttként viselkedem.
Hasonló helyzetben a következő tanácsok segíthetnek.
Amikor egy kapcsolatnak vége szakad, az nagyon fájdalmas, legyen az barátság, szerelem vagy családi kötelék. Minden eset más és más, de ha hasonló szituációba kerülsz, a következő tippek segíthetnek.
- Hallgasd meg a többieket, és te is beszéld ki magadból a gondolataidat. Néha a kommunikáció hiánya váltja ki a félreértéseket a családon belül. Teremts olyan környezetet, amiben mindenki elég magabiztosnak érzi magát ahhoz, hogy nyíltan beszéljen arról, ami bántja, és ne kelljen ítélkezéstől tartania.
- Maradj higgadt. A fájdalmas élmények miatt könnyű elveszteni az önkontrollt. Idegességedben pedig durvának is tűnhetsz mások szemében. Beszélj higgadtan, hogy javítsd a kommunikációt, és ne rontsd tovább a helyzetet.
- Hallgass az érzéseidre. Talán valaki úgy bántott meg, hogy ő maga észre sem vette. Mások számára ez a dolog talán jelentéktelennek tűnhet, de téged nagyon is bánt. Ez nem jelenti, hogy ez csak a te problémád, vagy hogy túlságosan érzékeny vagy. Mindannyian mások vagyunk, mások az érzéseink is.
- Törődj magaddal. Néha az egyetlen megoldás, ha elvágod a köteléket azokkal az emberekkel, akik a lelki egészséged útjában állnak. Helyezd önmagadat előtérbe, és foglalkozz elsősorban magaddal.
Mit gondolsz erről a helyzetről? Milyen tanácsot adnál?
Ha baj van és csak akkor kellesz nekik, felejtsd el mindegyiküket. Elvoltak nélküled, ellesznek nélküled. Jól döntöttél.
Nálunk is megszakadtak a családi kapcsolatok. Szüleink már 21 éve meghaltak. Anyám hirtelen halt meg, Apám rákos agydaganata volt. Ő 3,5 hónappal Anyu halála után elment. Gyerekkoromba ugyan azt éreztem, mint a fiú, de én nem első szülött voltam, hanem a középső.
Nővérem olyan színű ruhát kapott, ami tetszik neki. Nekem olyan amit már más kinőtt, vagy turkálós. Kollégiumba kerültem. Utazásra kaptam pénzt, de csak arra.
Pár hónappal ezelőtt a nővérem megkérdezte, mikor végeztem az iskolába volt választási lehetőségem, miért mentem haza? Közben megjegyezte, hogy sose bírt igazán. Nem volt keresetem, nem tudtam hova menni.
Kérdőre vont hol voltam és miért szerettem jobban apámat?
Válaszoltam, hogy az legalább nem ütött! (Nem tudom elfelejteni azt a mosolyt amit verés közben láttam anyám arcán. Ezt már nem mondtam neki!)
Anyagilag nagyon jól megy a nővéremnek. oda utazik ahova akar.
NEM VAGYOK IRIGY!! Sokat dolgozott érte!
Tudom, hogy “sűrűn” járt és jár a húgomékhoz: Közöttük mindig szorosabb volt a kapcsolat. Ők nem ebben az országba élnek.
Már Ő sem igazán keres. Tudom dolgozik, de általában rosszkor hívom.
Így magamra maradtam!
Nem kötök barátságokat,mert akiket szerettem átnéznek rajtam! Több visszautasítást nem tudok elviselni.
Szeretnék név nélkül maradni!
Pont azt kell adni amit kapunk. Se többet se kevesebbet. Jól tette ami tett. Lányos anyuka.
Én adnek a családomnak egy esélyt.A gondozási helyzet közben elmondanam hogymi a helyzet .
Az én életemben pont fordítva igaz a történet ! Én a második lányként születtem !(az első szintén lány volt,, )születésemkor megkaptam az elhunyt nővérem nevét ! 3 évvel később megszületett az öcsém ! Az anyám szeme fénye ! Majd született még egy bugom !
Ettől kezdve ,ha .megkérdezték anyámtól ,hogy hány gyefeke van : igy válaszolt – egy + két lány !
Haláláig csak az öcsém számított ,őt segítette ,de ő betette egy ápolási otthonba !! A költségek engem is terheltek ! Az öcsém egy híres vállalmozó , aki minden költséget megosztott és kifizettetett velünk- lányokkal !Amikor az anyám otthonba került ,ketten látogattuk : az öcsém felesége és én !
A dolgokhoz tartozik ,hogy anyámmal és öcsémmel kb 30 évig nem beszéltem ! A szülői házban csak ugy látogathattam meg az anyámat ,ha előre bejelentettemhog, mikor érkezek , és a sógórnőm odajött ,beengedett ,és csak az ő felügyelete mellett beyzélgethettünk az anyámmal !
Furcsa dolgokat produkál az élet !!!
Szerintem mindenkinek úgy kell tennie, ahogy a szíve diktálja. Ahogy érzi. Erőltetni semmit sem érdemes.
Velem is rosszul bántak. Durván, szeretettelenül, kiközösítően. Én nagyon ragaszkodtam. Nem értettem, es nem fogadtam el, hogy nem szeretnek. A csaladbsn mindenki mindenkit gyűlölt. Anyám rákos lett. Senkinek sem kellett. Én törődtem vele, gondoskodtam róla, amig élt. Talán másként gondolt már rám, mielőtt meghalt, talán nem. Neki sem volt könnyű élete. Apám agresszív, alkoholista volt, akitől rettegtem. Sokszor modta, milyen nagyon szeret, a következő pillanatban pedig képes volt elborult aggyal péppé verni. Mindig az foglalkoztatta, hogy az élete során ki mindenki, és mi mindenben ártott neki. Próbáltam segíteni neki is a vége felé, de nem voltam rá képes. 2 órát utaztam, hogy kitakarítsak, főzzek neki, de sokszor az első percekben sarkon fordultam, és otthagytam. Ordított, lekurvázott. Így halt meg egyedül. A növérem (fél testvérem) gyűlölt, mert létezem. “Ha nem születtem volna meg, őt jobban szerettèk volna, több jutott volna.” Mondta, amikor kb 45 eves voltam. Legalább nem kellett tovább azon gyötrődnön, mivel bánthattam meg már megint, amiért nem hajlandó kapcsolatot tartani velem. Neki sem volt könnyű gyerekkora. Leginkább lelkileg bántalmaztak a szüleim. Én rajongásig szerettem. Nem értettem, mi baja van velem, miért árt, ahol tud. Azt gondoltam, akaratlanul megbantottam. Mindig gyötörtem magam miatta, hogy mit tehettem.
Az első házasságom maga volt a pokol. Bele menekültem. A második békés, szeretetteli. Igyekeztem a gyerekeimet jobban nevelni, mint amiben nekem volt részem. Nem biztos, hogy úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Remélem, bennük nincs sok tüske a gyerekkoruk miatt.
Nem tépném fel a sebeket , ha egyszer már túljutott a múlton. Ahogy eddig megvoltak a lányok a mamával, meglesznek ezután is. A segítséget távolról is megadhatja, ha ezt diktálja a lelkiismerete.
Én meglátogatnám a mamát, hogy lássam még egyszer, és elmondanám neki, mit rontott el, ha van értelme, de ez csak az én egyéni véleményem.
Én gondoztam anyukámat évekig, de nem tetszett neki a helyzet, csak egyedül már nem boldogult. A lelkiismeretem tiszta, mert minden elvárhatót, és tőlem telhetőt megtettem érte.
Az én mamám sajnos sosem beszélt velem arról, hogy mi nem tetszett neki, aztán itt hagyott egy kérdőjelet a fejemben. Csak ezért javaslom, az utolsó találkozót, hátha helyre kerülnének a dolgok.
Szívből sajnálom, borzasztó 😓
Ja….Igazad van…
A lelki és fizikai terror az önbizalomhiányos, beteg lélek eszköze arra, hogy maga alá gyűrje a nálánál gyengébbet. Ha szülő az illető, akkor sajnos a gyermek a legközelebbi és leggyengébb akivel ezt megteheti.
Az egyikünket éheztette, székhez kötötte és rendszeresen verte, a másikunkat lelkiterrorban tartotta és csak ritkán verte kék-zöldre anyánk. Mindeközben apánk inkább 16 órában “dolgozott” csak ne kelljen otthon lennie és szembesülnie azzal, mi folyik otthon. Most az egyikünk 45+os ként otthon él és agglegény. A másikunk teljesen kitaszított a családból. Ki járt jobban? Remélem én, a “másikunk”… Bár tőlem úgy búcsúztak évekkel ezelőtt, hogy közölték halott vagyok a számukra.
Hogy ezek után gondoznám-e anyámat? Nehéz kérdés. Most azt mondom, hogy ha halott vagyok nem tudok segíteni, de tudja fene… Mégis csak az anyám.
Akarhogy is van…Gondolj bele o nevelt fel…gondoskodott rolád etetett, jarni tanitott, beszelni, ha beteg voltal aggodott, ha elis romlott a kapcsolatotok ennyi vel tartozol neki hogy segits a gondozasban…hiszen az
anyad
Elgondolkodtató történet.
A lelkedre hallgass. Ha mar ennyit gondolkodtal biztos nem fogsz tudni tovabb olyan tudattal élni hogy nem segítettél. Felnevelt. Nem úgy hagyott el mint az állami gondozott gyerekeket. Ő ilyen anya tudott lenni.
Igazad van. Én egy lány és egy fiú anyukája vagyok. Mindkét gyermekem imádom az életem adnám értük. Soha nem tudnék különbséget tenni köztük. És ez így van jól. Én középső lányként nőttem fel. Az apám minden nap vert. Mindegy miért ok sem kellet. Hol szerinte a postásra hasonlitottam hol a szomszéd pistára. Vagy épp a villanyszerelőre. Én hasonlitottam rá egyedül. Sem a nővérem sem a húgom. Anyám soha nem szeretett sosem ölelt puszit soha nem kaptam. Semmilyen unnepségremre fellépésre nem jött el. Zongoraztam énekeltem rengeteg szereplést úgy csináltam végig hogy az én anyám otthon ült és imádta a két testvérem. Beszélünk telefonon néhe de jo messze költöztem a családtól aminek sohasem voltam részese. Kaptam egy másikat. A férjem családja 22 éve szeret és én öket. Az anyósom a másik anyukám. Ez van. Te helyesen döntöttél. Nem vagy sem őnzö sem elkényesztetett. Talpra áltál és ez így jó. Én tudom hogy mennyire fáj. 38 évesen még mindig fáj. De hidd el jól döntöttél. Légy boldog. És ne foglalkozz velük. Azt sem érdemlik meg. Én a testvéreimmel egyáltalán nem tartom a kapcsolatot. Azt sem tudom hogy mi van velük. És ez is így jó. Tiltsd le öket nektek nincs miről beszélni… mert ők az önző és gonoszak. Bántottak már téged eleget.
El kell felejteni,minden szálat megszakitani az ilyen rokonnal!!!
“mégiscsak az anyám”? De te nem voltál soha a fia! Ezután se legyél!
A dolgok soha nem fognak a helyükre kerülni! Ahogyan elvoltak eddig nélküled, ezután is ellesznek! Anyádat hagyd csak egyedül gondolkodni, hátha eszébe jut, hol hibázott! De nem biztos! Majd, amikor magára marad teljesen egyedül, talán majd akkor! Te akkor se menj, megérdemli a sorsát, ha egyedül marad. Üdvözlettel. Marika.
Magadat becsülöd meg.Apám mindig mondta. Magadat tiszteled, becsülöd meg, ha emberként viselkedsz. Mintha nem lett volna természetes.
Helyetted senki sem dönthet. De nem mindig helyes bosszut állni. Ha meghal, hogy fogsz érezni ? Ha mégis segitesz, az nagyszerü dolog lenne…
Én egyszem gyerek voltam, apa szemefénye, de 16 éves koromban szüleim elváltak, és apámmal maradtam. Ma már tudom, hogy anyám verbális bántalmazott volt, akkor nem érzékeltem… mert az volt a mindennapok. A válás után, ahelyett, hogy közelebb kerültünk volna, eltávolodtunk apámmal, aki élte az egyedülálló férfiak életét, én a magamét, szerencsére jóbarátok voltak körülöttem. Apám 3 év múlva újranősült, és a mostohaanyám, simán közénk állt. Fogtam a holmimat, és 3 évre lementem a térképről. Férjhez mentem, született 2 gyerekem. Anyámmal 3, apámmal 30 évig tartott, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunk. Már mindketten meghaltak… most a mostohaanyámmal élünk, ránk szorul, de persze, mindig neki van igaza… még bírjuk… megigértem apámnak.
Szomorúan olvastam a történetet és a hozzá szólásokat. Egy összekuszált Nincs jogon véleményt nyilvánítani!
Magamról csak annyit Édesanyám hetedik élő gyermeke voltam, tízen őt évesen kezdtem dolgozni általános iskola után. Anyukám lebetegedett és én kezdtem Őt ápolni és eltartani.
Közben én munka és ápolás mellett el kezdtem tanulni. Tízen két éven át. Édesanyám egészségi állapota sajnos folyamatosan romlott. Isten kegyelmével sok sok problémát sikerült meg oldanom szeretetben és békességben. Testvérek ha kértem egy egy órára besegíttetek. Meg szerettem volna ajándékozni egy Dr.-i val , de sajnos közben meghalt. Számomra ez egy szomorúság volt. A kezelő orvosa azt mondta, “Erna 17 évet adott Édesanyánk”! Legyen nyugodt, a unókat az kérdezte, hogy miért sírok hisz mindent megtettem, ne sírjak.Szerintem csak így szabad egy szülővel szemben élni, szeretni és szeretni . és senkitől hálát és köszönetet várni, csak Istenben bízni és Neki hála!
A gyerek – anya/apa kapcsolat szent! Ha meggyötörtek, akkor is az anyád/apád, gondozzad, szeressed, az Ő dolga lesz majd elszámolni saját életével, Te ne ítélkezz! És ugyanezt gondolom a testvéreiddel való kapcsolatra is.
Azért van megbocsájtás is Át kell gondolni ,Csak Ő adott Neked életet , bármilyen lett később.