Néha számunkra teljesen lényegtelen dolgokat mondunk, szavakat, csakhogy megtörjük a csendet. Csak azért, hogy mondjunk valamit. Arról viszont fogalmunk sincs, ezek a szavak hogyan hatnak másokra. Az író Nadirah Angail egy megindító bejegyzést tett közzé a blogjában arról, hogy mennyire könnyű megbántani másokat úgy, hogy észre sem vesszük. Célja ezzel az volt, hogy figyelmesebbé és érzékenyebbé tegyen mások iránt.
Valahol él egy nő, 30 éves és nincs gyereke. Az emberek szokták tőle kérdezni: “Még mindig nincs gyereked?” Napról napra mást felel a kérdésre, de általában magára erőltet egy mosolyt, és tartózkodik a komolyabb választól. “Nem, még nincs.” – mondja kényszeredett nevetgéléssel, palástolva frusztrációját. “Nem várhatsz sokáig. Tudod, az óra ketyeg.” – hangzik el még zárásként a bölcsesség. A nő arcán megmerevedik a mosoly. Mikor egyedül van, sír.
Sír, mert már 4-szer volt terhes, de mindannyiszor elvetélt. Sír, mert már a nászéjszakája óta azon van, hogy gyermeke legyen, és ennek már 5 éve. Sír, mert a férjének az exfeleségétől vannak gyerekei. Sír, mert már többször próbálkozott a lombikkal, de még mindig nincs gyereke. Sír, mert a legjobb barátnője nem vállalja a béranyaságot. “Nagyon furcsa lenne.” – mondja. Sír, mert a gyógyszerei megakadályozzák a teherbeesést.
Sír, mert a férje önmagát hibáztatja, ettől pedig annyira megváltozott, hogy nagyon nehéz vele együttélni. Sír, mert az összes lánytestvérének vannak gyerekei. Sír, mert az egyik testvérének úgy van gyereke, hogy egyáltalán nem is akarta, hogy legyen. Sír, mert a legjobb barátnője terhes. Sír, mert meghívták egy újabb babaváró buliba. Sír, mert az anyukája folyton azt kérdezgeti: “Lányom, mégis mire vársz még?” Sír, mert férje szülei unokát akarnak. Sír, mert a szomszédnak ikrei vannak, és szörnyen bánik velük. Sír, mert 16 évesek akaratukon kívül esnek teherbe. Sír, mert nagyon jó nagynéni. Sír, mert már neveket is választott leendő gyerekeinek. Sír, mert van egy üres szoba a házban. Sír, mert van egy üres hely a testében. Sír, mert a férje nagyszerű apa lenne. Sír, mert nagyon jó anya lenne, de nem az.
Valahol máshol él egy nő, 34 éves, 5 gyereke van. Az emberek azt szokták neki mondani: “Te jó ég! 5 gyerek? Reméljük, már nem lesz több!” És közben nevetnek, mert azt hiszik, viccesek. Nevet a nő is, de nem őszintén. Igyekszik gyorsan témát váltani. Csak egy szokásos nap. Egyedül van és sír. Sír, mert megint terhes, és úgy érzi, muszáj titkolnia az örömét. Sír, mert mindig nagy családot akart, és nem érti, ez miért zavar másokat. Sír, mert neki nincsenek testvérei, és nagyon magányos volt gyermekkorában. Sír, mert a nagymamájának 12 gyereke volt, és olyan szeretne lenni, mint ő.
Sír, mert nem tudja az életét elképzelni gyerekek nélkül, de az emberek azt éreztetik, hogy ennyi gyerek már büntetés. Sír, mert nem akarja, hogy sajnálják. Sír, mert ő és a férje tökéletesen képesek gondoskodni egy ekkora családról, de úgy látszik, ez senkit sem érdekel. Sír, mert mások egyszerűen felelőtlennek tartják. Sír, mert elege van a viccesnek szánt beszólásokból. Sír, mert saját vállalkozáson gondolkodik. Sír, mert kételkedik önmagában, és azon tűnődik, talán 2 gyerekkel ezelőtt meg kellett volna állniuk. Sír, mert az emberek tapintatlanok. Sír, mert csupán annyit akar, hogy békében élhesse a saját életét.
Van egy nő, 40 éves, 1 gyereke van. Az emberek azt szokták tőle kérdezni: “Csak egy gyerek? Nem is akartál többet?” “Boldog vagyok ezzel az eggyel.” – hangzik higgadtan a jól begyakorolt válasz, amit eddig már többször mondott ki, mint azt hitte volna. Senki sem gondol arra, hogy mikor egyedül van, sír. Sír, mert a terhessége maga volt a csoda. Sír, mert a fia folyamatosan kis öcsit vagy kis hugit akar. Sír, mert mindig legalább 3 gyereket akart. Sír, mert a második terhességét meg kellett szakítani, hogy ne haljon bele. Sír, mert az orvos szerint túl magas lenne a kockázat. Sír, mert sokat küzd, hogy az egy gyerekét fel tudja nevelni.
Sír, mert a férje meghalt, és nem talált utána társat. Sír, mert a családja szerint egy gyerek elég. Sír, mert a karrierjében sem tud előrehaladni. Sír, mert a szülés utáni depressziója nagyon súlyos volt. Sír, mert eltávolították a méhét. Sír, mert akarna másik gyereket, de már nem lehet.
Ezek a nők mindenütt ott vannak. Ők a szomszédaink, a barátaink, a testvéreink, a kollégáink, a rokonaink. Nem veszik hasznát a tanácsainknak, sem a bölcsességeinknek. A méhük a sajátjuk. Ezt pedig tiszteletben kell tartanunk.
Él valahol a világon egy férfi, aki elmúlt 40 éves és nincs gyereke. Állandóan kérdezgetik: “Neked miért nincs gyereked?” Naponta változik, mit válaszol, de általában kényszeredetten mosolyog, megvonja a vállát. “Nekem még nincs” – mondja elcsukló hangon, frusztrációját magába fojtva. Háta mögött ilyenkor összesúgnak : “Micsoda önző egy fráter! Biztos nem is akart soha.”
“Már túl vagyok rajta” írja internetes ismerkedéskor – miután bevallotta gyermektelenségének az okát -, arra a felvetésre, hogy “Akkor biztos szomorú lehetsz…”
A férfi magabiztosnak tűnik. Persze mikor egyedül van, otthon, a kádban, mikor senki sem látja, már sír.
Sír, mert egész életében csak ezen úsztak el a párkapcsolatai, akik kimondva vagy kimondatlanul őt hibáztatták a közös gyermektelenségükért, holott ő semmi olyat nem tett, ami ezt indokolná : nem ivott, nem drogozott, még baleset sem érte, őneki csak ezt dobta a gép. Nincs rá ok, nincs rá magyarázat – sem orvosi, sem emberi.
Sír, mert mikor válása után hitegette őt egy orvos és ennek reményén felbuzdulva újra párkapcsolatra lépett, újra családot tervezett és ismét boldog volt, végül újra kiderült, hogy nincs rá esély – és szerette őt annyira, hogy el tudta engedni, nem akarván magával rántani a sorsával őt is. Azóta titkon azt reméli, neki még sikerülhet valaki más oldalán és nem terheli majd tovább ettől a bűntudat örökké.
Sír, mert a sokadik levele marad megválaszolatlan, mikor elolvassák az adatlapján, nincs és nem akar gyereket. Pedig szeretett volna, csak ezt nem lehet beírni. Mivel nincs neki, jobb esetben csak tapasztalatlannak tartják a gyerekneveléshez, rosszabb esetben ferdehajlamúnak, mikor a nő gyereke iránt érdeklődik pusztán kiváncsiságból.
Sír, mert úgy érzi, az életében felhalmozott tudást már nem lesz kinek átadnia, mindaz az ismeretanyag és minden vagyon amit az évek során összegyűjtött, hiábavaló, céltalan módon fog elveszni, nem lesz sem szellemi, sem anyagi örököse, nem lesz aki hálás legyen neki, felnézzen, hasonlítson rá – már most tudja, hiábavaló lesz az élete.
Sír, mert a családja úgy véli: neki már nem is kellene gyerek, hiszen férfi, és különben is, már túl öreg hozzá. Sír, mert látja, mások hányan hagynak hátra egy szerető családot, ami nekik oly könnyen, érdemtelenül megadatott. Sír, mert mikor hazaér, senki sem várja és senki sem szalad elébe – az üres lakásba kiáltja be: “Megjöttem!”. Sír, mert önzőnek érzi magát, mert csak magára költ és csak magát jutalmazza a megszerzett pénzén, úgy érzi, értelmetlenül.
És sír, mert nem tudja, ki fogja rányitni az ajtót, ha majd öreg lesz.
Gyermektelen pasik. Ezek a férfiak mindenhol ott vannak. Vagy link, életüket felélő, sorsuk célját félreértelmező, önmagukért és főleg másokért felelősséget nem vállaló macsók, vagy ők is beleestek abba az állítólag 15%-ba, akiknek önhibájukon kívül nem lehet gyerekük, aztán ugyanúgy, talán ők is csak a mogorva, egyedül élő pokrócok a szomszédból, a gyerekeket pótcselekvésként kedvesen nevelő tanítók, a megvetett gyermek nélküli pasik, vagy csak egy kedves, szeretni vágyó emberi lény a társkeresőről, aki azt írja jobb híján, őszinteségből az adatlapján : “nincs” és “nem akarok gyereket”.
Nem sírni kell, sem neked, sem a cikkben bemutatott nőnek, hanem vagy túl kell lépni azon, hogy mindenáron genetikai alapon örökösöd legyen, és nyitni kell az adoptálás felé (aki igazán szeretne gyereket, nem csak a genetikáját örökíteni, az ezt a megoldást választja!). Ha nem, akkor pedig egy idő után fel kell hagyni a felesleges körökkel (lombikot beleértve), fel kell dolgozni a dolgot, és nem keseregni azon, mi van másnak.
Én ezt az utat végigjártam. Áldom az eszemet, hogy nem mentem bele egy több éves orvosról-orvosra mászkálásba, lombikokba. Végiggondoltam, hogy mennyire a gyerek utáni vágy hajtott, és mennyire a társadalom általi nyomás, és hogy más már hol tart az én koromban? Rájöttem, hogy az utóbbi sokkal erősebb volt.
Megnéztem az állítólagos boldog fiatal párokat gyerekkel, és azt kellett látnom, hogy közel sem az van, amit az ember elképzel. Mese, hogy a gyerek összetart és a többi cukormáz. Ahol a kapcsolat eleve rosszul működik, ott a gyerekkel is csak rosszabb lesz (amiről persze nem ő tehet, ő csak áldozat lesz!).
Szóval el kellett fogadnom, hogy így alakult, és már szemernyit sem bánom. Sokkal nyugodtabban élünk, anyagilag és lelkileg is. A szűk környezet tudja, mi újság, egy részük nyilván sajnál minket, én viszont őket, hogy azt hiszik, másképp nem is lehet boldog az ember, mintsem hogy gyereke van. Akkor miért van annyi boldogtalan anyuka körülöttem? Én kiegyensúlyozott vagyok, mert elfogadtam így magam, nem ostromolom magam, hogy úristen, miért vagyok meddő. Hanem próbálom kihozni a legjobbat az életemből, és nem érzem, hogy bármit is vesztettem volna. Igaz, ehhez kellett az én életszemléletem: olyan miatt nem kesergek, ami adott. Semmi, de semmi értelme.
(Zárójel: nem értem, amennyiben igaz ez a nő esete, miért nem tud róla legalább a közeli család? A saját anyja? Ez megdöbbentő. Ez a nő sosem fog eljutni az elfogadáshoz, amíg átkozott titokként kezeli a meddőségét. Én nem csináltam belőle titkot sosem. Ha egy új kolléganő rákérdezett, van-e, tervezünk-e gyereket, gyorsan dióhéjban elmondtam, mi a helyzet, kellően könnyeden, hogy ne legyen szegény zavarban, és ennyi. Onnantól nem volt témában. Engem a kutya sem nyaggatott ezzel úgy, hogy utána én otthon sírjak, mint a kismalac.)
Én szeretnék. De alighanem már nem lesz.
Legtöbb esetben van megoldás, csak tenni kell érte,rendezni dolgainkat, feleségemnek most is van 2 ujdönsült kismamája 2 hónap kezelés után, pedig elötte ők is évekik próbálkoztak.És már elötte is volt jópár siker. A babaválalás sokrétübb dolog, mint azt az átlag ember gondolná.
Persze tényleg van olyan, hogy abszolúlt nemlehet, de ez ritkább.